2010. augusztus 30.
Ha az összes megjelenési formátum közül egyet meg kellene neveznem, mint „az underground megoldás”, akkor bizonyára a splitre esne a választásom. Nem hinném, hogy lenne bárki itt, akinek erről hamarabb ugrana be egy horvát város, mint egy olyan kiadvány, melyen kettő, vagy több előadó szerepel, szóval a definíciókba felesleges mélyebben belemenni. Ugyan a fenti körülírás illik a válogatásokra is, a split hagyományosan kevesebb előadót fog össze, akik legtöbbször egynél több dallal járulnak hozzá a single vagy EP hosszúságú koronghoz. Spliteket hagyományosan underground előadók adnak ki, akik legtöbbször egy színtérhez vagy műfajhoz tartoznak, bár láttunk már kivételeket (pl. These Arms Are Snakes/Pelican, 2008). A dolog előnyei szerintem egyből tiszták mindenkinek: a kiadás költségei feleződnek, a promóción kétszer annyi ember dolgozik, és mindkét banda zenéjét megismeri a másik rajongótábora. Ha most át szeretném venni a jelentősebb spliteket, akkor több, mint húsz év anyagát kellene átismételnünk, amitől megkímélnék mindenkit, helyette inkább bemutatom a fontosabb idei spliteket.
Az elképesztően aktív kanadai hardcore banda, a Fucked Up természetesen idén sem pihen meg, és ezt nem csak a norvég Serena Maneesh-sel kiadott közös jelzi: tervbe van véve még három split erre az évre. A srácok elég kreatívan használják ki a formátum adta lehetőségeket, hiszen amellett, hogy hardcore/punk bandákat is meghívnak maguk mellé, gyakran más műfajokból is választanak partnereket – a Serena Maneesh például egy shoegaze zenekar, de ez láthatóan nem gond Pink Eyes-ék számára, egyszerűen melléjük rakták az egyik zajosabb tételüket, és kész is, működik az egész. Nem véletlen, hogy a Fucked Up az egyik legnépszerűbb hardcore banda az utóbbi években: ez a termékenység (a Wikipedia se tudja követni, őrület!) és műfajok felett álló változatosság nagy erény a színtéren, és bár nem mondom, hogy a Serena Maneesh-t a szívembe zártam az Opium Priest alapján, együtt a kettő tetszett, a Here Lies Are meg önmagában is. 7/10
Akik esetleg figyelemmel követik az emo erősen revival-ízű újjászületését, azok bizonyára ismerik a Castevet nevét: a Chicago-i zenekar tavaly kiadott egy kiváló EP-t, idén pedig egy nagylemezzel ugrották meg a lécet, és váltak a nagyon friss emo szcéna új kedvenceivé. Az Into It. Over It. viszont már nem egy zenekart takar, hanem egyetlen előadót, Evan Weiss-t, aki ismerős lehet a Damierából (basszgitár), vagy az UUDDLRLRBAS-ból (gitár) is, és Owen-szerű akusztikus gitározgatás mellett „igazi” emo tételeket is ír. Ő is és a Castevet is megmutatja mindkét oldalát a Snack Townon: Weiss egy pörgősebb, klasszikus emo dallal, és egy bensőségesebb balladával járult hozzá a splithez, míg a banda egy magukhoz képest rövid és gyors, valamint egy lassabb, poszt-rockos beütésű számmal. A dalok tökéletesek, ahogy a kiadvány is, ám a végső pontszám előtt még elmondanám, hogy a borító a Saves the Day remekművének, a Through Being Coolnak az átértelmezése, az IIOI dalcímek pedig azért városok, mert írt tizenkét dalt tizenkét településről, és ezeket hat spliten fogja kiadni (Bob Nanna, Empire! Empire!, Snowing, Pswingset, Everyone Everywhere). Amúgy 10/10.
Ha már zenekar/szóló split, akkor mindenképp meg kell vitatnunk az Adorno és Eric Ayotte közreműködéséből a közös turné örömére kiadott lemezt is. Egy portugál indie/screamo zenekarról van szó, és egy amerikai gitáros dalszerzőről, szóval metszetet keresni is felesleges, ám a koncertbeszámolók alapján az összhang meglepően nagy a két projekt közt, és az Adorno zenéjében az utóbbi időben tapasztalható irányváltásból következően a split sem lett annyira diverz, mint amennyire számítottam rá. A srácok amolyan portugál At the Drive-inként zenélgetnek mostanság, és ez a könnyedebb, magasabb hangvétel már passzol Ayotte „megzenésítem nagyfater verseit” koncepciójához, ami amúgy egy hangulatos, de ritkán kiemelkedő zenét jelent. Érdekes kiadvány, de szeretjük a merész koncepciókat, és a borító is tökéletesség a tökéletlenségben, tehát: 8/10.
Az idén elég termékeny Adorno azért kiadott egy kevésbé rendhagyó splitet is, méghozzá a francia Sugartown Cabaret-val. Mindkét zenekarral kapcsolatban lehetett már koncertélményeünk, az Adorno ugye ezen a nyáron látogatott Budapestre, a SC pedig tavaly járt itt. A portugálok ezen a spliten már két dalban, és több, mint nyolc percben mutatják meg, hogy mi is az az új irány, amint fent említettem, és amellett, hogy a kedvenc számaim még mindig a Year One-ról vannak, én bírom ezt a vonalat. A franciák már majd’ 14 percet töltenek ki közepesen hatásos screamo stílusgyakorlatukkal, szerencsére a műfaj dallamosabb, de nem túlzottan poszt-rockos oldalát preferálják, így amellett, hogy nem a katarzis-pozitív bandák sorát gyarapítják, nem is unalmasak, szóval egészen pozitív meglepetés. 7/10
Mikor tavaly a Touché Amoré nagylemez hangulatát a „2009 La Dispute-je” címmel illettem, még eszembe sem jutott, hogy a két zenekar olyan jó kapcsolatba kerül majd, hogy kiadnak egy splitet. Ám így történt, és a dallamos hardcore/screamo meg a poszt-hardcore/screamo rajongói dörzsölhették is a tenyerüket, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy az év egyik legjobb kiadványa lesz a közös korong. És bár csúnya spoiler, de így is lett, mindkét zenekar kiváló formát mutat, kölcsönösen vendégszerepel a két remek torok a másik bandában (erről majd később), és tényleg olybá tűnik, hogy hiába adtak ki kiváló albumokat, még rengeteg puskapor maradt mindkét zenekarnál. A La Dispute ugyan némileg a rövidebb és „egyszerűbb” oldalát mutatja, de ezáltal egységesebb is a kiadvány, hisz’ ugye a TA nem szokta hosszúra nyújtani a dalait. A harmóniát a közreműködések is növelik, úgy illik a két énekes a másik zenekarba, mintha cserélgetnék a bandáikat, Jordan felbukkanása például hatalmas hidegrázás az I’ll Get My Just Deserve-ben. 9/10
Ha már screamo, akkor most maradjunk a műfajban egy darabig: a Resurrectionists és a BoW359 (utóbbi nevében van egy teljesen nonszensz metal umlaut) egy német és egy angol zenekart fog össze, és szinte bizonyos, hogy csak a második nevét fogjuk megjegyezni, mivel a fritzek egy nagyon dühös és nagyon egyszerű energiabombát akarnak létrehozni a zenéjükkel, csak hát ebbe a kávéba valaki váliumot rakott, szóval a nekik kiosztott 6 percet (melyet 5 részre osztanak, nem tudom, mi alapján) végigunatkozzuk, és elgondolkozunk azon, hogy élőben ez vajon jobb-e. Az angol fiúk (és az az egy lány) szerencsére sokkal jobban töltik ki a 9 percüket, és bár nem vagyok a kaotikus screamo nagy rajongója, azért a roppantul Orchid-ihletésű dalok meg tudnak fogni, mégha a lassabb, műfajtipikus részek annyira végtelenül kiszámíthatóak és sablonosak is. Még szerencse, hogy ez nem feltétlenül negatív, sőt, róluk már a három dal alapján is azt feltételezi az ember, hogy élőben nagyon működnek. 5/10
A Bearings is beállt nemrég a nagylemezes emo revival zenekarok közé, és ennek előfutára volt a Pswingsettel közös split. A hatalmas meglepetésre Philadelphiából származó fiúk energikus és punkos emót játszanak, érezhetően sok Texas Is The Reason és Small Brown Bike hallgatás van már a hátuk mögött, de ez nem is baj, hiszen két kiváló bandáról beszélünk. A Tenement egy nagyon jó dal, de ilyen téren a kicsivel már több midwest ízzel főző Pswingset se panaszkodhat, hiszen az ő felük is nagyon jól sül el, úgyhogy az, aki már betéve fújja a második emo hullámot, bátran próbálkozzon a srácok zenéjével. Mindkét banda nagyon új még, szóval a split náluk még valódi fontossággal bír (főleg a Pswingset esetében, hiszen a Bearings Exist.Expire albuma már kapható), és annak, aki megveszi és/vagy hallgatja, ez a három dal ezerszer többet ér, mint egy tiptop myspace layout és egy vicces bandafotó. 8/10
Az egyik legalapabb aktív screamo bandának mondható TSL és a zseniális nevűnek csak fejvesztés terhe mellett nevezhető IFTYWWHD splitje igazi meglepetés volt: bár már egyszer kiadtak a hidegrázás nagymesterei egy feldolgozásos közöst (w/ Funeral Diner, 2003), erről előzetesen nem tudtam, hogy egy átértelmezéssel jelentkeznek majd rajta. Sőt, az még nagyobb meglepetés volt, hogy kiket dolgoztak át: anno ugye egy screamo alapnak tekinthető Rites of Spring himnuszt formáltak át, most viszont az alternatív rock veteránjai, a Dinosaur Jr. előtt tisztelegnek. A dal elég különleges lett így, screamo értelmezésben, és igazából nem mondanám jónak – ellentétben a Footmen’ dalával, a svéd zenekar ugyanis ezt a splitet megnyerte ilyen téren, bár nem kérdés, hogy saját szerzeményekben melyik banda a jobb. Az elég fura hangulatú Mise-en-scéne-t akárhogy akartam utáni az idegesítő, max. dalcímnek jó bandanév miatt, nem sikerült, szóval íme a split lényegének lecsapódására egy remek példa. 6/10
Újabb split az indie/emo témakörből, ezúttal a kiabálós, emo beütésű indie zenakar, a Perfect Future állt össze a Reaching Away-jel, amit elég rutinos emo arcok alkotnak, nevezetesen a korábban jóval dühösebb zenét játszó The Pine tagjai. Split single, szóval 1-1 dallal járulnak hozzá a fiúk a 7” koronghoz, pedig lehetne több is: a Perfect Future eleinte ugyan kicsit együgyű indie-nek tűnt, de öt és fél perc alatt szépen kibontakozott az Incomplete, és bár elég különleges az üvöltés ilyen zenei kontextusban, kicsit soknak érzem. A Boken Brones ezzel szemben egy csöndes, akusztikus darab, ami annak ellenére, hogy egyszerű, és nem először hall az ember ilyet, meglepően hangulatosnak bizonyul (köszönhetően a fura éneknek). Azért jó tudni, hogy két középhaladó zenekar splitje is meg tudja lepni az embert amellett, hogy szórakoztatja. 8/10
Ismét egy split single, ám ez nem ültet ki a mezőre egy szál gitárral, hanem meghozza az őszt így augusztus végén: a Dolcimmal ismerkedésemet régóta halogatom, mivel nem vagyok az ennyire sötét hangulatú zenék nagy rajongója, bár tény, hogy a menthetetlenül távozó nyár és bizonyos személyes dolgok segítségével a Richard (54, Priest) nagyon ügyesen el tudja rabolni az ember lelkét. A Hammers már nem finomkodik, mondván, az a screamo dolga, és éjfekete, crust-hatásokkal teletömött hardcore zenéjével egyszerűen elzsibbaszt. Nem annyira monoton, mint néhány neocrust, sőt, a műfajhoz mérten akár változatosnak és technikásnak is minősíthetném őket, de a lényeg itt nem ezen van, hanem a hatáson, amit el tud érni, és ilyen tekintetben ez a split bizony remek lett, meghozta a kedvem két olyan zenekarhoz is, akiktől eddig ódzkodtam. 9/10
Bár olybá tűnhet, hogy a screamo/emo műfajok kisajátítják manapság a split formátumot, azért ez nem teljesen van így, és erre a legjobb bizonyíték a WFAHM/BS közös létezése. A német fiúk már kiadtak korábban négy splitet is, szóval úgy tűnik, a változatos, sokféle hatással játszott metalcore számára is szimpatikus ez a megjelenési út. Ők kezdik a splitet, és három rövid dallal bizonyítják, hogy idegenkedésem velük kapcsolatban teljesen alaptalan volt, abszolút élvezhető az, amit csinálnak, szóval egy pipát máris kapott a lemez, elvégre kedvcsinálónak tökéletes volt ez a fele. A Burning Skies volt értelemszerűen számomra a keményebb dió, hiszen deathcore-szkeptikusként eddig csupán kerülgettem őket, de annak ellenére, hogy korrektnél jobb minősítést nem kap az első randevúnk, az a tény, hogy legalább annyi thrash elem van ezekben a dalokban, mint death, lazán átsegített az ő hármasukon. Az újabb angol/német partnerség azonban itt még nem ért véget, hiszen a németek egy BS feldolgozással kedveskednek, majd egy rövid átkötés után egy humorosabb angol darab következik. Funkcióját tehát maximálisan betöltötte a split (nem csak megismertem, de pozitívan csalódtam két bandában), kap is érte 7/10-et.
Íme egy remek példa arra, hogy bár legtöbbször két banda teszi karba kezeit, és lemezre dalait, azért előfordul nagyobb gangbang is (ezeket X-way-nek hívjuk, na vajon mi lehet az X?), például ez a négybandás split. Sajnos nem kezdődik a legjobban, hiszen maratoni mennyiségű, 1.0 francia screamot kapunk a fülünkbe, ami ilyen hosszúságban tökéletes arra, hogy elvegye az ember kedvét az egésztől (11 perc, ennyi idő alatt nem csak az összes dolgukat le lehet tölteni, de egy kicsit franciául is meg lehet tanulni), de miután túléltük a LPOJSM elégséges feleletét, jöhet a fent már említett amerikai Dolcim, akik egyből életet varázsolnak a korongba, igazán kár, hogy magasan övék a legkevesebb játékidő. Még szerencse, hogy a hangulatot, amit létrehoztak, sikeresen fenntartja a szintén amcsi Men as Trees, akikkel már találkozhattunk itthon is. Annak ellenére, hogy poszt-rockos screamot játszanak, szinte elrepül ez a tizenkét perc, márpedig ilyet csak a legjobbak tudnak (japánok, Sed Non Satiata, stb.). A Dying in Motion három dalával aztán visszakerülünk Európába, és – nem, nem hozom összefüggésbe a földrajzzal – a lemez elejének „korrekt, de ennyi” színvonalára, bár a svájci srácok azért a Fürchtet Unsere Sanftmuttal legalább felkeltették az érdeklődésemet. Hasznos kiadvány, az ingadozó színvonal ellenére is. 6/10
És akkor még egy 4-way, ezúttal kicsit kevesebb dühvel és kiabálással: az anyagi és truesági indokokból is praktikusabb kazetta formátum mellett döntő négy zenekar nem annyira üvöltés-párti, mint a fenti négyes, és úgy általában mást játszanak. Elsőként ott a Deergear, akik egy duó félig Philadelphiából, szóval nem volt akkora meglepetés a két emo/punk szerzemény, amiket legegyszerűbben az Ape Up!/Boys & Sex koordináta-rendszer origójába lehetne berajzolni. Mivel róluk még sosem hallottam, ezért mondhatjuk, hogy remekül indult a kazi. Utánuk a Boyfriends jött, akiket már előzőleg ismertem, és mivel ez a két dal rajta volt a demo EP-jükön, így elégedetten summáztam, hogy még mindig jók, csak azért csinálhatnának is valamit az ex-1994! tagok. Aki valamennyire tisztában van az új emo szcénával, az tudja, hogy a math rock sem idegen a színtértől, így az angol Hey Hachi műfaja várható volt – mint ahogy az is, hogy a stílus nagy részéhez hasonlóan újrahallgatásra nem igazán alkalmas dalokat írnak, még akkor is, ha ők legalább nem instrumentálisak. Zárásként a török Lost in Bazaartól kapunk két könnyedebb screamo darabot, a srácoknak elég szimpatikus dallamviláguk van – és fejlődnivalójuk is akad. Élvezetes és meghallgatásra érdemes koprodukció. 7/10
Napjaink egyik legnépszerűbb screamo zenekara a hardcore punk hatásokkal teletömött Comadre: kiadtak már három albumot is rövid, de annál velősebb, és nem ritkán fogós szerzeményeikből, és amellett, hogy sok újdonságot nem vár tőlük az ember, nem is hibáznak (és engem egyre inkább a Touché Amoréra emlékeztetnek, lásd Count Basie Box Set). A Glasses egy német hardcore punk némi southern hatással (kell sorolnom példáka? Ugye nem?) zenekar egy hölggyel a mikrofon mögött, akinél szerintem a Punch és társai után felesleges megemlíteni, hogy mennyire meglepő, mekkora intenzitással és erővel „énekel”. Nem mindig van amúgy ez idézőjelben, hiszen a Comadre több dalába is beugrik a mädchen egy kis közreműködésre, ami – mondanom sem kell – nagyon fel tud dobni egy szikár hardcore/screamo szerzeményt. Jól sikerült kiadvány, a hét nóta tökéletes mennyiség az ilyesmiből, a lányka pedig remélem, felbukkan a következő Comadre lemezen. 8/10
Az általam titokban Németország második legjobb zenekaraként (első a The Blackout Argument) számontartott Petethepiratesquid női vokállal is bíró, könnyed screamot játszik, mindezt teljesen lazán és kötöttségek nélkül, valószínűleg ezért is bírom őket ennyire. Ezen a spliten sem hazudtolják meg magukat, négy jókedvű, vicces, de azért a poénzenétől nagyon messze álló dallal bizonyítják, hogy nem csak jók, de fejlődnek is, és na, azért öröm egy olyan német bandát látni, akik képesek egy ennyire komoly műfajhoz teljesen természetesen hozzáállni. Plusz zeneileg is nagyon jó, amit csinálnak, de ebben a GSLG sem marad el tőlük, pedig reméltem, hogy a kriminális név miatt a zene ürügyén legalább őket lehúzhatom, de nem, a német/amerikai zenekar játékosan indies screamoja abszolút a Radio Burroughs-t juttatja eszembe, ami nem kis dicséret. Egy névváltás, egy nagylemez, és jöhetnek is két balatoni strandolás közt Budapestre. Jó split jó zenekarokkal. 9/10
