Soundtracket a nyárnak! – két vidám pop punk lemez

WITH THE PUNCHES

Seams & Stitches
Doghouse Records | 2012.07.03.
■■■■■■■■■■

A Munity! gerjesztette dallamos hardcore/pop-punk hullám visszaesését már tavaly is jósolgattuk, de igazán 2012-ben érkezhettünk el ahhoz a ponthoz, hogy kijelenthessük: ennek a műfajnak legalább olyan baljós lesz a jövője, mint a (dallamos) metalcore-nak. A fiatal, pályakezdő pop-punk zenekarok körében kifejezetten zsúfolt műfaj a tavalyi évtized végén az egyik legfontosabb innovációs jelensége volt a zenei közéletnek, újdonságereje minket is már több ízben levett a lábunkról. Azóta viszont egyre meredekebben gördül lefelé a minőség és az eredetiség hegyoldalán, ezért is öröm, amikor feltűnnek olyan zenekarok, mint a With The Punches, akik igaz az eredetiség pontot nem pipálhatják, de a minőség tekintetében megbízható átlagot hoztak az eddigi kiadványaikon. Ez nincs másképpen a Doghouse debütálás esetében sem, a Seams & Stitches hangzásvilága végre elszakad attól az átlagtól, amely végül megfárasztotta a hc/pop-punk erejét és szerethetőségét. A technikás gitárjáték természetesen alap, nincs is vele semmi gond, a dalok többsége remekül össze van rakva, néhol kifejezetten The Wonder Years-szerű, néhol pedig Four Year Strongos váltások is gazdagítják a repertoárt, a modern pop-punk sajátosságait bátran kihasználva. A Seams & Stitches ennek köszönhetően azt nyújtja, amit egy hc befolyású pop-punk lemeznek kell: feszes tempót, dallamorgiát, valamint a tempóból fakadóan egy konstans energiabombát. Ezekből a lemez egyik dalban sem szenved hiányt, minden egyes tételnek megvan a maga bája, a riffek ülnek (fontosságukra a Rufio, The Fully Down, Wheels On the Bus lemezeken kívül talán kell hoznom más példát), a dalok klubkoncertért és klipért kiáltanak, fogósak, és ami még nagyon fontos: egy jó hardcore/pop-punk lemez részét képezik, amely manapság már eléggé hiánycikk. Az olyan dalok, mint a Harvard on the Hudson, a Postcards, Home in the Lighthouse vagy akár az I Told You Already mind-mind a hallójáratainkba fészkelik magukat, s nehéz is onnan őket kiszabadítani. A nemsokára érkező Such Gold debütig még biztosan az év legjobb hardcore /pop-punk címének a tulajdonosa marad a Seams & Stitches, de lehet, hogy még azután is megtartja ezt a „nemes” titulust.

I CALL FIVES

I Call Fives
Pure Noise Records | 2012.07.10.
■■■■■■■■■■

New Jersey punk szempontjából mindig is rendkívül színes színtér volt, elég csak a nyári soundtrackek alapjául szolgáló pop-punkra gondolni, ahol egykoron még olyan bandák alkották a fő támpontokat New Jersey klubjaiban, mint a The June Spirit vagy a Midtown. Az I Call Fives nem kíván beállni az előbbi bandák sorába, inkább megírtak egy rendkívül paneles pop-punk lemezt, amelyben az égadta világon semmilyen újító szándékuk sincsen, még arra sem vették a fáradtságot, hogy beálljanak valamely jól megfogható trend mögé. A Self-Titled leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egy zenekar nem tud kitűnni a jelenkor sláger pop-punk zenekarainak az árnyékából (The Wonder Years, Fireworks, Man Overboard stb.), s ennek köszönhetően azt az utat kívánják bejárni, mint amit az All Time Low járt be (s a végén utáltatta meg magát a régi rajongók jelentős részével). Ennek érdekében mindent el is követnek ahhoz, hogy az ATL korai anyagaikhoz hasonlítsanak, az énektémákat, a stílust szinte teljes mértékben sikerült is az előbb említett bandától kölcsönözniük (plusz a pop-punk pápa Jordan Pundiktól), amely miatt egyben fárasztó is hallgatni a korongot, mert túl van használva. A másik fontos dolog, hogy egy csapat általában önmaga legfőbb definiálására (vagy a teljes ötlethiány miatt) nevezi el a lemezét azzal a névvel, amelyre önmagukat keresztelték. Ezzel pedig beleestek abba a csapdába, hogy mostantól ezzel a hanganyaggal fogják leginkább azonosítani őket a Self-Titled elnevezés miatt, s az orgánum túlzott ATL nyúlása ez nem tesz jót a további elismerésnek. Persze nincs azzal gond, ha egy zenekar ennyire ne találja meg önmaga hangvételét, de ilyenkor is fennáll a lehetősége annak, hogy a tehetség ellensúlyozza az ötlethiányt. Az I Call Fives-os srácok igaz, hogy képesek voltak írni néhány egész pofás témát, valamint szólót, de a statikus dobjáték, a dalok egybefolyási problémái valahogy mégis azt mutatják, hogy van még hova fejlődni a dalírás területén, az iparosmunkát viszont hozták, ahogy azt illik. Ez egyelőre viszont alig több egy közepesnél (5,5 és 6 pont között/körül mozog a dalok minősége), remélhetőleg legközelebb sikerül összekapniuk magukat a srácoknak, mert idén már számtalan jobb pop-punk anyag jött ki olyan bandáktól, mint a Misser, a Lost Years, az Our Time Down Here, a Mixtapes, a Dangercat vagy akár a Stateside.