Sound City – Real to Reel

Tracklist:

01. Heaven and All (km. Peter Hayes és Robert Levon Been)
02. Time Slowing Down (km. Brad Wilk, Chris Goss és Tim Commerford)
03. You Can't Fix This (km. Rami Jaffee, Stevie Nicks és Taylor Hawkins)
04. The Man That Never Was (km. Rick Springfield, Nate Mendel, Pat Smear és Hawkins)
05. Your Wife Is Calling (km. Lee Ving, Alain Johannes, Hawkins és Smear)
06. From Can to Can't (km. Corey Taylor, Rick Nielsen és Scott Reeder)
07. Centipede (km. Josh Homme, Goss, és Johannes)
08. A Trick With No Sleeve (km. Johannes és Homme)
09. Cut Me Some Slack (km. Paul McCartney, Krist Novoselic és Smear)
10. If I Were Me (km. Jessy Greene, Jim Keltner és Jaffee)
11. Mantra (km. Trent Reznor és Homme)

Dave Grohl minden dalban.

Műfaj: hard rock

Támpont: Foo Fighters, Probot

Hossz: 55:31

Megjelenés: 2013. március 12.

Kiadó: RCA

Webcím: Ugrás a weboldalra

A "supergroupokkal" vigyázni kell. Egyrészt a gombamód szaporodó szupercsapatok nem tudnak tartósak maradni és egy lemez után szépen csöndben eltűnnek - emlékszik még bárki is a The Good, the Bad & the Queenre például? Akik pedig mégis a köztudatban maradnak, általában gyengén szerepelnek (Chickenfoot), de mindenesetre a középszintnél nem tudnak továbblépni és egy-két sláger után kifújnak (Them Crooked Vultures). Persze mindenki el szokott elmélkedni, hogy milyen lenne a kedvenc csapatom, amire ugyan kicsi az esély, meg az összhang is érdekesen hatna, de álmodozni lehet, nem?

Dave Grohl fejében is hasonló járhatott (nem először, gondoljunk csak a lassan tízéves Probot lemezre), aki a 42 évig működő Sound City Studios történetét dolgozta fel dokumentumfilmjében, amit az indokolatlanul egyéni Sound City címmel látott el. A film maga rendkívül érdekes és informatív, hiszen nem csak a stúdiót és a híres lemezeket mutatja be (igazából ezek alapján tudjuk felfogni, mekkora volumenű helyről beszélünk), hanem a felvételek munkálatait és az azzal kapcsolatos alapfogalmakat és ott dolgozó személyeket is. A stúdió ugyan 2011-ben megszűnt, Dave a legendás pultot és szalagos magnókat megvéve „újraélesztette” és egy analóg eljárással felvett albumot hozott össze azokkal, akik szintén sokat köszönhetnek a kaliforniai placcnak… és azok vannak egypáran! Koncepciót nem érdemes a lemezben keresni, mert nincs. Az egész arról szól, hogy neves zenészek összegyűltek egy cél zászlója alatt, ami nem más, minthogy a fene nagy digitális korszakban összehozzanak egy régi stílusú rock lemezt. Nem értek a stúdiókhoz annyira, így nem tudom, hogy csak a tudatalattimba belemesélve éreztem jobban ezt a hangzást, vagy valóban teltebb és élvezhetőbb, de ami tény az tény: a hangzás tökéletes! A tizenegy számban más-más vendégzenészek írtak és vettek fel témákat, az egyetlen konstans taggal, aki természetesen nem más, mint maga Dave Grohl.

Az oldal hagyományaitól a sajátos lemezfelépítés miatt most kénytelen vagyok röviden bemutatni a dalokat: a lemezt nyitó Heaven and All egy rövid felvezetés után rákapcsol és egy kicsit britpop/rock hangulatú számmá teljesedik ki, amint a BRMC-s vendégek tesznek fejthetetlenné. A lemez egyik legjobbja, mert hihetetlen erő és húzás van benne. A Time Slowing Down viszont már egy lassabb, hard, progresszív és rádióbarát rockot ötvöző dal, melynek összképe kellemes, de a hat perces időtartam túl hosszú – főleg azért, mert a kezdés sem volt rövidebb és a következő is hasonló hosszal bír, így a lemez eleje hamar unalomba fulladhat annál, akinek a három közül már csak az egyik nem nyeri el tetszését. A Fleetwood Mac előtt fejet hajtó You Can’t Fix This a klasszikus rockot képviseli, amit a még mindig eszméletlen jó hangú, már bőven a hatvanas éveit taposó Stevie Nicks visz el a hátán. Az első pörgős, gyorsabb és modernebb hangzású szám a The Man That Never Was, majd a többihez képest a legkeményebb, punk rockos Your Wife is Calling jön, amibe még blues elemeket is csempésztek, ám a végére sajnos káoszba fullad az egész. A rajongói kedvenc From Can to Can’t felállása talán a legütősebb az összes közül, és nem véletlenül lett az album legjátszottabbja, hiszen a legjobban megírt témák hallhatóak benne picit grunge-os beütéssel, gitárszólókkal, az ének meg ugye Corey Taylor. A Centipede egy groteszk, folkos őrület, ami a harmadik perc után ugyan bedurvul, mégsem tud működni és talán a leggyengébb tétel az albumon. Az A Trick with No Sleeve egy picit lötyögősebb rock szám, a Cut Me Some Slacket pedig talán úgy lehet jellemezni, hogy egy furcsább, hangulatközpontú dal. A filmben láthatjuk, hogy ennek alapja egy jammelés Paul McCartney-val, amibe mindenki beleadott valamit, majd visszahallgatás után kicsit feltupírozták. A lemez vége felé tökéletesen passzol az If I Were Me, ami egy nagyon szép, igényes és melankolikus szám (anyukák kedvence gyanús), majd a záró Mantra jön, aminek felállása (Grohl + Homme + Reznor) önmagában előrevetíti, hogy milyen remek dal lesz, és nem is tévedünk ezzel a megállapítással. Nevezhetjük ezt „kiteljesedésnek” is, már amennyire egy filmzenei válogatásban helytállna ez a kifejezés. Maga a lemez nem váltja meg a világot, vannak középszerű, sőt, gyenge számok is, a szövegek többsége pedig elég egyszerű. A hangzás viszont tökéletes, az egész film, a koncepció, a közös cél és a tucatnyi profi zenész miatt pedig bőven megéri a hallgatást és azt, hogy a pontszám ellenére is kiemelten tudjam ajánlani, mert ehhez hasonló album nincs sok. 6.5/10 – írta: Kósa Bence