Sötét utazás a tiszta természetbe – Hænesy: Katruzsa

Hiába a külföldi népszerűség, az atmoszferikus black metal viszonylag kevés embert érintett meg hazánkban, pedig bőven van a stílusban potenciál azok számára is, akik a black címke láttán arcfestést, fegyvereket, a végtelenségig leszart hangzást, elemi agressziót és varjúkárogást képzelve azonnal köpnek egy-egy új megjelenésre. Természetesen a ’90-es években kibontakozó black metal-hullám leggyönyörűbb alkotásai nagyrészt mind magukon viselték a fentebb említett jegyeket, és többek között ezek miatt lettek is legendásak, de a gyökerekből később kialakult alstílusok már igyekeztek ezeket a tulajdonságokat levetkőzni, vagy poszt-, ambient- , stb. hatásokkal tovább formálni. A fővárosi Hænesy itthon pionír módon kezdett bele a black alapú atmoszferikus textúrák szövögetésébe, és a Katruzsa című debütlemezzel rögtön egy olyan, majd’ egyórás monstrumot hozott ki, ami több mint biztató a stílus hazai jövőjét tekintve.

A Sándor Henrik (As Karma Brings, Ashley Noise) egyszemélyes szólóprojektjeként indult zenekar tavaly októberben nálunk mutatta be első kislemezét, mely rögtön ígéretes anyagként került fel év végi listánkra, az idei folytatás pedig még egy szinttel feljebb tornázza a banda nívóját. Remek döntésnek bizonyult plusz két vokálost bevenni a formációba: a lemez kiadásáért is felelős Iváncsik Attila és a borítót is jegyző Angeli Gábor mesterien hozzák azt a sejtelmes, szorongó és nyomasztó hátteret, ami nélkül fabatkát sem érne egy ilyen anyag. A Katruzsa egy olyan természetközeli lemez, mely stílusából fakadóan kevésbé a technikára, mint inkább a hangulatra helyezi a hangsúlyt. A srácok kifinomult érzékkel írnak le zenéjükkel éjfekete tájakat és depresszív érzéseket, és ez annak ellenére is tisztán átélhető, hogy a hangzás nem mindenhol kifogástalan. A legtöbb földalatti keményzene koporsószögét, a tiszta éneket szerencsésen hanyagolta a csapat, és – jó érzékkel – inkább a nyers brutalitásba és a monumentális, átfogó hangulatba merültek bele. Ez az az egységes erő, amely megáradt folyamként sodor magával mindent, masszív és egyben domináns érzésként trónol lelkünk fellegvárában. Kell egy bizonyos lelkiállapot az ilyen hangulatzenékhez, viszont ha egyszer elkap, akkor nagyon rá lehet függni az elégikus lélekfalásra. Az ambientes, melankolikus gitárvezetések könnyű kapaszkodókat nyújtanak, és egyben kiegyensúlyozzák a csapongó és nyomasztó légkört. A dalok monotonitását felszabdaló apró megoldások, mint például a második dalban ellőtt éneksávok visszhangos vibrálása, vagy az akusztikus gitárbetétek, még inkább élvezhetővé teszik a lemezt, ám ezekből a megfejtésekből elférne még valamivel több is. Az ötven perces játékidő bemutatkozásképp kicsit több, mint amennyit egy jó értelemben véve monoton anyag elbír, ennek ellenére az unalomig ismételt frázis itt is megállja a helyét: az anyagot egyben érdemes hallgatni (persze melyik albumot érdemes részletekben?!). A mélyebb kántálásokra válaszoló elkeseredett fekete kiáltások, a diszharmonikus akkordmenetek, az agresszív, elborult részek mind-mind olyan érzelmek megtestesülései, melyek csukott szemmel is nyomasztó, sejtelmes, vadregényes tájat festenek szemünk elé, megtöltve az élet valóban fajsúlyos és lényeges érzésével: a szomorúsággal.

Mind a dalok, mind a lemez fizikai körítése bőven hozzák a nemzetközi színvonalat, és az eddigi visszajelzések alapján nem csak itthon, hanem külföldön is felfigyeltek a fővárosi zenekarra. Ami pedig a szobaprojektként indult zenekar élő produkcióját illeti, a kezdeti elzárkózás egyre inkább gyengül, és még az is lehet, hogy a közeljövőben a színpadon is hallhatjuk a Hænesy dalait. Némiképp furcsálljuk, hogy eddig itthon kevesen próbálkoztak hasonló zenei kísérlettel, innentől kezdve viszont adott a feladat: vagy minimum ezen a szinten, vagy sehogy. 8,5/10