Sonic Syndicate – Only Inhuman

A német Nuclear Blast az elmúlt években látszólag elszegényedett az ötletekben, és hiába igazolnak minden évben több újsulis zenekart, akiket bekonferálhatnak az év legnagyobb durranásának, a lelkük mélyén ők is tudják, hogy a kiadást követő két hónappal már a kutya sem fog ezekre a bandákra emlékezni; és amíg a kiadó emberei ezen görcsölnek, addig a Century Media, és a többi vezető istálló ontja az elsőosztályú anyagokat, mert német partnerükkel ellentétben nem az eladhatóságra mennek, hanem arra, hogy egyéni zenekarokat istápolhassanak, akik tényleg értéket közvetítenek.

Markus Staigerék mintegy utolsó reményvesztett szárnycsapásként meghirdettek 2005 nyarán egy Bandcontest nevű, egész világra kiterjedő megmérettetést, ahol 1500 zenekarból választották ki nyertesként jelen cikk témáját, a svéd Sonic Syndicate-et. Ilyenkor azonban jogosan tevődhet fel a kérdés: ha ezt a zenekart találták a leginkább előremutatónak, milyen lehetett a többi banda…?

Tudom, hogy cinizmus érződik a hangvételemben, de ehhez a kiadványhoz tényleg nem lehet alázattal közelíteni, elég csak figyelembe venni, hogy mennyire hype-olják őket, akár az internetes videójáték (áldott Mastodon), akár a zenekaros légycsapó, akár az erősen Voivod-hatású borító, akár a méregdrága Revolver Filmes videoklip okán… Jobbára feleslegesen. Nem rossz az Only Inhuman, nincsenek is ordító hibái, de olyan jellemzőket sem tudok felsorolni, amelyek kiemelnék őket a jelenkor túltermeléséből. Már az Aftermath első másodpercei hallatán érződik, hogy jelen esetben is az eladhatóság volt a mérce, mintsem az önmegvalósítás, hiszen ennél kiszámíthatóbb korongot nehéz bekonferálni a „The Hottest Newcomer Of The Year 2007!”-nek.

Képzeld el, hogy az In Flamesre jellemző gitárdallamok és harmóniák nem a gitárról köszönnek vissza, hanem szintetizátorról (ezáltal is „modern” hangzásvilágot keltve), a hathúrosokon pedig jobbára az E-húr elkoptatása a harci feladat. Énektémák terén sincs éteri újítás, az acsarkodás, valamint az azonos sémára épülő, emelkedett hangvételű refrének jellemeznek minden szerzeményt, ám ezek nemhogy maradandóak, hanem kiszámíthatóak is, hiszen tavaly már mindet felhasználta a Threat Signal nevű, szintén újításra felkonferált zenekar. S mint azt tudjuk, egyéniség nélkül is lehet jó dalokat írni, mely itt is beigazolódik, hiszen a nyitó Aftermath, vagy a Double Agend 616 tényleg frappánsra sikeredtek, de elég megnézni a nóták hosszúságát; egyből láthatjuk, hogy minden egyes szerzemény ugyanazon hosszúságra íródott (az MTV-n van egy szabvány, miszerint 4:20 felett nem játszanak le videoklipet, így mondhatni minden nóta „potenciális schlagerjelölt”). Mindenesetre a változatosságra is ügyeltek a zenekar tagjai, hiszen az Enclave már-már balladisztikus színvonalon hat (elég csak elolvasni a dalszövegét …), és még egy felismerhetetlen t.A.T.u. feldolgozást is kapnak a vállalkozó kedvű hallgatók. Jó dallamok szinte minden tételben előfordulnak – elvégre svéd bandáról van szó -, de összességében az Only Inhuman inkább preferálható egy erős háttérzajként, mintsem egy erős, és érett produktum gyanánt. Valamint az sem elhanyagolható, hogy hiába jelent meg ez a lemez, gyanítom, hogy sokunkból azt az érzetet váltja ki, hogy inkább hallgatunk ehelyett egy In Flames korongot, mintsem egy középszerű ‘feldolgozásalbumot’, amire hónapokon belül senki sem fog emlékezni.

Nem értem, hogy miért lenne szükség a svéd metal megújítására, hiszen a műfaj a mai napig erőteljesen él és virul, míg olyan zenekarok ápolják a hagyományait, mint a Dimension Zero, vagy a Nightrage (talán a Dark Tranquillity-t is ide sorolhatjuk). Ezzel az állandó modernizálási vággyal csak kiölik belőle a tényleges fejlődés lehetőségét, hiszen ezzel (is) megerőszakolják az északi riffek művészetét; ha a műfajnak fejlődnie kell, az úgyis magától fog megtörténni, és nem az ilyen suhancok által összetákmányolt, egyéniség nélküli és felejthető lemezek által. Szerintem ez az erőltetett hullám csak gyengíti a svéd színteret, de amíg befolyásos kiadóknál jelennek meg ilyen lemezek, addig nincs mit tenni; Európán is elhatalmasodnak az Amerikában már most uralkodó hullámok. És a Nuclear Blast már nem lesz olyan sikeres, mint a ’90-es évek közepén és végén; ilyen üzletpolitikával a saját sírjukat ássák. Valamint mi, európai zenehallgatók is elfordulunk lassan az európai palettától, az amerikai muzsikák felé. De ez a folyamat talán már el is indult. Sőt.

10/6.