Soilwork – Sworn To A Great Divide

Jómagam az A Predator’s Portrait megjelenése óta vagyok elkötelezettje a svéd melodikus, modern death vonal egyik vezető brigádjának, s bár a Steelbath Suicide, s főleg a Chainheart Machine lemezek sem voltak kutyaütő próbálkozások (sőt), mindig is úgy gondoltam, a Soilwork azon bandák közé tartozik, akiknek jól áll a slágeresség. Az új anyag, mely egyben az első, ahol a Dimension Zero-ból és a Pathos-ból érkezett Daniel Antonsson bizonyíthatja dalírási képességeit, szép lassan férkőzött be a védőpajzsom alá, mivel jócskán voltak fenntartásaim a Helsingburg-i bandával kapcsolatban, melyek nem is igazán Peter Wichers kiválásának tényében gyökereztek, hanem inkább abban, hogy képesek-e még olyan szintű albumo(ka)t előhúzni a tarsolyukból, mint a Natural Born Chaos, vagy a Figure Number Five kettőse. A bandából nem csak most lépett ki egy játékát tekintve meghatározó stílusú zenész, a számomra csalódást okozó Stabbing The Drama előtt a jellegzetesen ütő Henry Ranta dobos is lefarolt. Dirk Verbeuren, aki az idei művön is csépeli a bőröket, a Stabbing-on remekül ütött, (bár pár helyen jóval többet, mint kellett volna), a legtöbb dalt pedig Peter jegyezte azon a ridegebb, mechanikusabb CD-n, amelyről úgy tartom, talán négy dalt leszámítva az újkori Soilwork leggyengébb próbálkozása volt, így bennem valahol a minőségi mélyrepülés érzete alakult ki, pedig nagy kedvenceim. Ilyen előzmények után vált ki a gitáros, (aki a Nuclear Blast All-Stars második CD-jén sem kápráztatott el igazán), így nem csodálkoztam volna azon sem, ha gyenge lemez születik, de szerencsére helyesen tettem, hogy bíztam bennük.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a Sworn To A Great Divide hallatán sem ugrottam fel ültömből bőszen ordítozva, hogy „Igen, ez az!”, de aztán valahogy nem is tudtam kikaparni a lejátszóból. Az most már a kétkedők szemében is biztos lehet, hogy Peter nélkül is tudnak dalokat írni, a Pathos kapcsán bíztam Danielben, s ez be is jött, óvatosan bár, de kijelenthetem, nálam már most simán jobban betalált ez a korong, mint elődje. Azért óvatosan, mert Devin Townsend produceri munkája kapcsán biztos lesznek rosszmájú megjegyzések bőven. Nem szívesen írom le, hogy valahol pályájuk összefoglalása a lemezre került 11 új dal, pedig minden CD-jükről találhatók jellemző elemek (durvább felfogású melodikus modern death, like Natural album, fagyos, kapkodó szaggatások Stabbing módra, és organikusabb slágertémák hol hidegebb, hol természetesebb dallamvezetéssel, mint a Figure Number Five-on). Inkább onnan érdemes közelíteni, hogy az elődeihez hasonlóan ismét kiválóan festi le a borító színhasználata a műanyagba égetett muzsikát. Ez mindig is jellemzőjük volt, s ha most vetünk pár pillantást a mélyebb színekre, akkor észre lehet venni, hogy ezzel párhuzamosan sokkal több árnyalat tükröződik vissza a zenében is. Az albumnak igazán kiugró, azonnal ható slágere nincs, egyben, odafigyelve esik jól hallgatni, főképp, mivel eleinte tűnhet úgy, hogy önismétlők / egyformák a számok, s nem is tarolnak le egy lendülettel, szemben a korábbi produktumokkal, ám idővel mindegyik track megmutatja saját karakterét.

Első körben a Breeding Thorns és a Your Beloved Scapegoat kettőse fogott meg, az összes földmunkás stílusjegyet felvillantó zenei alapra (erőszakos riffek, melódiák, modern metalos kiállások, szaggatások billentyűszőnyegekkel megakasztva, tördelve) Björn „Speed” Strid hozza jellegzetes refrénjeit, s félreismerhetetlen üvöltéseit, témái uralják a zenét. Főleg a Scapegoat erős, a billentyűs finomabb dallamokba fűzött darabos szaggatásokból kitörő szóló pedig bármelyik anyagukon becsülettel megállná a helyét. Daniel és Ola Frenning összeszokottan dolgozik együtt, ez leszűrhető a The Pittsburg Syndrome-ból is, mely egy magasabb sebességfokozatba kapcsoló thrash / death durvulat, a szólómunka itt is remek, Speed pedig egy furcsa, de kitörölhetetlen melódiát kanyarít a súlyos zenei alapra. Külön öröm számomra, hogy ezek a thrash-esebb, gyorsabb, old school-osabb zúzdák is sokkal jobbak, mint a Blind Eye Halo (amit soha nem fogok megbocsátani nekik). Ez már a staccato-val kezdő címadó sebesebb durvulatából is rögtön leszűrhető, a refrénje pedig előre jót ígér. Az Exile a lemezről nem lóg ki, azonban úgy vélem első klipnótának nem volt a legjobb választás vontatottabb tempója, lágyabb felfogású szerkezete, melódiái okán. Az I, Vermin is a kedvenceim közé sorakozott fel annak ellenére, hogy összetevői tekintetében az égvilágon semmi újat nem mutat fel tőlük, de Björn remekül kerüli el a melódiái segítségével az ezen történő morfondírozást.

Sven Karlsson billentyűi ugyanúgy részét képezik a hangképnek, mint eddig, bár nem szembeszökően, de szinte mindenhol ott vannak, akárcsak Dirk Verbeuren dobolása, aki Ola Flink basszerrel együtt dolgozva most pont annyit üt csak, amennyit a dalok megkívánnak. A Light Discovering Darkness a finomabb énekkel kísért torzítatlan verzéi, és a melodikus besúlyosodás közti dinamikai váltásokra épülve hatásosan készíti elő a terepet az ismét relatíve fajsúlyosabb As The Sleeper Awakes-nek, mely kiváló refénnel büszkélkedhet, ily módon újabb erős darabja az idei kollekciónak. A Silent Bullet jellemzi talán a legjobban az idei anyagot, minden összetevőjét felvonultatja, de pont ebből kifolyólag talán a legjellegtelenebb dal, Soilwork standard, valószínűleg csípőből lökték ki magukból valamelyik próbán. A Sick Heart River viszont újra az élbolyba küzdi fel magát, Speed éneke nagyon kifejező, a melódiái vezérfonalként szolgálnak a szaggatott, döngölő riffekből, terjeszkedő billentyűkből, szomorú melódiákból építkező zenei alaphoz, a refrénje pedig a legjobb az idei termésükből. A „Still I Remember” leállós középrésze mutatja, hogy a Departure Plan óta bátrabban mernek az egészen lágy leállások terepére merészkedni, szólója pedig a dallamérzékük, dalírási képességük bizonyítéka. A 20 More Miles deathpop billentyűkkel, alulkevert hörgéssel támogatja az ismét a középpontban érvényesülő énektémákat, a Natural Born Chaos végén simán elférne, Dirk pedig őrülten díszít a cineken, nem is tudnék másik dalt elképzelni zárásnak.

A relatíve rövid ismerkedésből kifolyólag nálam még nem mutatta meg minden erényét a Sworn To A Great Divide, az biztos, hogy jobban tetszik a Drama-nál, de azt is valószínűnek tartom, hogy az általam etalonnak tartott, fentebb említett kettős szintjét nem éri el. Hogy viták tárgyát fogja képezni, borítékolható, illetve az is kérdéses, mennyire számít erős lemeznek ez 2007-ben, mindenesetre a lejátszómban gyakori vendég lesz, teljes mértékű megítéléséhez pedig majd az idő hozza el a kellő távlatot, jelen állás szerint nálam:

8,7 / 10.

http://www.myspace.com/soilwork
http://www.soilwork.org/