Soha ne mondd, hogy soha – a Haste the Day megmutatja, miért ne!

Kezdjük a kötelező történelemórával: talán nem túlzás azt állítani, hogy a Haste the Day az előző évtized egyik legjobb és leginkább kultikus keresztény metalcore-zenekara volt. A tized derekán sorozatban adták ki a nagyobbnál nagyobb slágerlemezeket, ám pár év alatt a zenekarból szép lassan eltünedezett az eredeti felállás négyötöde, majd jött a 2010-es, a fogósság helyett inkább a technikásság felé forduló Attack of the Wolf King album, ami pedig úgy megosztotta a rajongótábort, hogy némelyek már el sem ismerték Haste the Day-lemeznek, míg mások meg egyenesen a legjobbnak tartják. Alig egy évvel a megjelenés után aztán a csapat hangos rajongói sírás által övezve be is jelentette, hogy ennyi volt, itt a vége, soha többé. Tavaly, a Burning Bridges debütlemez tizedik születésnapjának alkalmából viszont mégiscsak adtak két koncertet, ahonnan egy rendkívül sikeres indiegogo-kampányon át már egyenes út vezetett jelen cikk tárgyához, a Coward címre keresztelt újjáéledő lemezhez. E lemez pedig tökéletesen összegez mindent, amit a Haste the Day név valaha is jelentett, legyen szó akár zenészekről, akár zenei stílusokról.

Igen, elég hangzatos kijelentés a fenti, de hát a Haste the Day már a feloszlás előtti utolsó lemez idején is előszeretettel hangoztatta, hogy ez a zenekar több annál az öt embernél, akiknek a nevei a bookletben szerepelnek. Hogy náluk minden korábbi és aktuális tag egy nagy család tagja; ennek szellemében pedig az utolsó egy év koncertjein többször is feltűntek az addigra már leszerelt zenészek is. És ugyanez érvényesült a Coward felvételeikor is: a ‘Wolf King-es tagság mellett Jimmy Ryan és Brennan Chaulk jellegzetes vokáljai is nagy szerepet kapnak a lemezen, sőt az egyik dalban 10 év után végre megkapjuk az eredeti Ryan/Murphy/Barnes/Chaulk tesók felállás újjászületését is. Többek között ennek is köszönhető, hogy minden idők messze legváltozatosabb Haste the Day-anyagát tarthatjuk most a kezünkben, amelyen tényleg mindenből van egy kicsi a klasszikus Ryan-éra egyszerűbben sodró dalaitól az utolsó lemez sűrűbb témáiig, de találkozunk lassabb, elszállós dallamokkal, a pincéig lehangolva döngölő gitárokkal, sőt, még női énekkel is.

Igazából minden egyes dalról hosszú sorokat lehetne írni, de itt és most inkább csak a legnagyobb csúcspontok megemlítésére szorítkoznék. Ezek közé tartozik a Take, egy zajos, punkos kirohanás Jimmy károgásával és azonnal megtanulható csordavokállal; a Reconcile, egy lassan építkező, majd végül bedurvuló tétel, amelyet Stephen Keech újkori énekes a nagyapja emlékére írt; a vészjóslóan lehangolt riffeket és női vokált is felvonultató Shadow; vagy az Accept, amely mintha egyenesen a 2005-ös When Everything Falls lemezről maradt volna le – azonnal kitalálható, hogy ez az a bizonyos eredeti felállásos dal. Továbbá mindenképp ki kell még emelni a lemezzáró Gnaw-t is, amelynek hardcore-os lendülete a dal végére a banda történetének legkegyetlenebb breakdownjába torkollik.

Ennyi különböző összetevőnél fenn is állhatott volna a veszély, hogy az elkészült lemezanyag egy mindenféle kohézió nélküli katyvasszá váljon, de szerencsére van a daloknak egy állandó, átható jellemzője is: az elképesztően dinamikus és magával ragadó előadásmód. Ez pedig azért is különösen dicséretes, mert a srácok nem fordultak külső producerhez, a felvételek egyedül Stephen Keech felügyelete alatt folytak, a hangzást pedig a korábban Underoath– és The Chariot-lemezeken is dolgozó Matt Goldman keverte tökéletesre. Egyszerűen minden a helyén van.

Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy bár a zenekar most is csúcsformát mutat, mégsem kezdenek majd újra aktív működésbe, a lemezbemutató turné is mindössze négy hétvégi állomásból állt az Államokban elszórva. A tanulságot, hogy „soha ne mondd, hogy soha”, ugyan megjegyezték, de a család, munka, távolság, meg ilyesmik akkor is alaposan keresztbe tesznek a zenekar fenntartásának. De búslakodás helyett most inkább csak örüljünk annak, hogy a Haste the Day a Cowarddel egy olyan lemezt rakott le az asztalra, ami nyugodt szívvel odatehető a régi anyagaik mellé, és jó eséllyel tíz év múlva is ugyanolyan remek alkotásként fogunk rá emlékezni, mint most azokra. 8/10