2009. január 8.
Tracklist:
1. Our Mother (She Remembers)Perthben járunk, Ausztráliában. 2003-ban itt született a Snowman nevű formáció, egy év múlva kiadtak egy EP-t (Zombies on the Airwaves of Paris), majd 2006-ban az önmagukról elnevezett első albumot. 2008-ban pedig megjelent az, ami több hónap világtól elzárt munkájának eredménye, Dave Parkin (The Panda Band, Red Jezebel) közreműködésével.
Már a borítókép intő jele annak, ami vár ránk az elkövetkezendő 38 percben, mert ez a zene pontosan olyan, mint amilyennek látszik. Akár konceptalbumnak is hívhatnánk, hisz a lemez címe három jelképet takar, amelyek vissza-visszatérnek a számokban, a magukra jellemző hangulatot kicsikarva a hangszerekből és ez által a hallgatóból.
A ló az apokalipszis, a pusztulás, egy olyan világ teremtője, amit az emberállat értelmetlen pusztítással hoz el, hogy a patkány, az árulás és romlás ideje jöjjön el. A borzalomra megnyugvást egyedül a hattyú hozhat, aki igyekszik a szép felé fordulni, megfeledkezni a mocsokról – ám ő is kivérzik.
A lemez alapját a törzsi ütemig csupaszított dobok adják. Erre épül a kántálás, a jajveszékelés és a mantrák, amit csak fokoznak a hátborzongató, mindenféle egyéb hangszerekkel előcsikart dallamok. Időutazás ez egy primitívbe süllyedt világba, ősi körtáncok és babonák közé, de nem vissza, hanem előre, egy sötét és lehetséges eljövendőbe.
Erőteljes indulás után fokozatosan korbácsol fel minket a Snowman koszos zenéje, kifakadva a középen előkelő helyet foglaló Daniel was a timebomb-nál. A lendületes őrjöngést szomorú hattyúdal követi, leül az ütem, s előtérbe kerülnek a korábbi aláfestő elemek. Ez a furcsán elromlott csendesség kitart az utolsó másodpercig, csak egyszer szakad meg, a Ló visszatérésekor.
A végeredmény olyasmi, mintha a Dead Can Dance maradék jókedvét is elvették volna, majd sokkal súlyosabb hangszereket adtak volna a kezükbe. Ez a zene nem lesz a barátod, de az utazás, amit a sötétbe kínál, ha nem is kihagyhatatlan, ám érdekes, s többszöri fogyasztásra is érdemes.
8/10
