Slipknot – (sic)nesses (DVD)

Nem akarok nagyon elébe szaladni a dolgoknak, de olyannyira fantasztikusan sikerült a koncert, hogy az jóformán borítékolható volt, hogy előbb vagy utóbb ki fog érdemelni egy dvd kiadást az esemény kép- és hanganyaga. És lássatok csodát, a tavalyi év derekán meg is kaptuk a várva várt kiadványt, ami viszont sajnálatos módon egyfajta búcsú, illetve emlékállítás is Paul Gray basszusgitárosnak akit 2010 május 24-én holtan találtak egy hotelszobában…

Na de nézzük akkor a koncertet. Ahogy az várható volt, minden egyes jegy elkelt szombatra, ami esetünkben 80000 embert és új nézőcsúcsot is jelentett egyben. (Az már más kérdés, hogy egy évre rá az AC/DC ezt meg is döntötte 90000 nézővel.) Még világosban kezdődött a koncert amit tökéletes kép- és hangminőségben követhetünk végig, amitől még most is kiráz a hideg. A fesztivál egyik kísérőjelensége volt a cicimutogatós lányok, akik a felvételen kaptak egy szép kis cenzúrát… Viszont amit már szinte el is felejtettem, az a rendkívül idegesítő zászlók lengetése, amik eléggé belerondítottak az összképbe. (Egy évvel később ezeket ki is tiltották egy tömeges felháborodásnak köszönhetően.) A ’99-es albumról az első öt tétellel kezdődött meg a show, aminél nem is kívánhattunk volna fergetegesebb belépőt.

A színpadkép is elképesztő, olyan szinten átmegy helyenként teljes káoszba az egész (magasba emelkedő perkaszett, repülő söröshordó, és így tovább), hogy azt öröm nézni. Kellemesen borzongató élményt nyújt még mindezek mellett Mick Thomson iszonyat brutál fejei, amiket vág. Az ötödik dal után hallható az első kontakt Corey részéről a közönséggel, jól látható/hallható határtalan izgatottsága. A Blister Exists az egyik kedvencem a hármas nagylemezről, főleg annak a résznek köszönhetően, amikor a két ütős magára csatolt dobtesttel, kisdobosokat megszégyenítő módon menetelve üti a bőröket.A látványelemek egyike közé tartozik az is, hogy bizony még a háttérvászon cseréje is a program részét képezi. Valamint a show előrehaladtával egyre sűrűbbek a zenekari árokba tett látogatások Sid, Chris és Shawn részéről. Leginkább egy gigantikus játszótérként tudnám jellemezni a Slipknot által elénk varázsolt színpadi összképet.

A Disasterpiece kezdőhangjaira már nagyjából be is sötétedik a Parkban, ami pedig igen jó hatással van a különböző piro- és fénytechnikákra. Búcsúzóul a People=Shit hangzik el, de természetesen egy ilyen kaliberű show nem érhet véget ráadás nélkül. A nagy záródal a Spit it Out, aminek nélkülözhetetlen eleme a mára már legendás védjeggyé vált közönség leguggoltatása, ami alatt Corey be is jelenti a fentebb már részletezett nézőcsúcsot, miközben Joey dobszerkója is önálló életre kel 90 fokban eldőlve. Epic. Nem csak a Slipknot koncertje, hanem az egész fesztivál alatt eltöltött 3 nap igen előkelő helyen szerepel eddigi koncertélményeim sorában, az már egyszer biztos! Tipikusan az a koncert volt, ahol az idő megszűnt létezni, és igazából az elejétől a végéig egy rendkívül professzionális showműsornak lehetett részese mindenki, aki ott volt, de még így visszanézve is rendkívül ütős az egész. Nem lehet rossz szavunk a játékra vagy a setlistre sem.

Ha a kiadvány az ég világon semmilyen extrával nem lenne megtámogatva, fénymásolt gagyi borítóval, no name dvd-n került volna kiadásra, én még akkor se kezdenék el szájhuzogatva mérgelődni, hiszen ez a koncert olyan szinten élményszámba megy, hogy az szinte hihetetlen. Kötelező darab minden metal rajongó fegyvertárában, de egyszer legalább mindenképpen látni kell!Bónuszként megkapjuk az All Hope Is Gone összes videóklipjét (Psychosocial, Dead Memories, Sulfur, Snuff) és a Snuff tízperces werkfilmjét, aminek igazából egyetlen igazán emlékezetes pillanata az, amikor Corey olyannyira beleéli magát a szerepbe, hogy egész egyszerűen totálisan kiakad az egyik jelenetnél.

A kettes dvd sem bővelkedik túlzottan kuriózumnak tekinthető különlegességekkel, egy 40 perces dokumentumfilmet nézhetünk meg, amibe sikerült koncertfelvételeket összegyűjteni a világ szinte összes tájáról, backstage jelenetekkel megspékelve azokat. Lényegében ennyi. De amint azt korábban már részleteztem, itt a koncert a lényeg, az pedig kiválóan teljesít. A zenekar jövőjét tekintve, elég sok mindent lehetett hallani, olvasni az elmúlt hetekben, hónapokban, de nemrég megvolt az első koncertjük Paul nélkül, méghozzá a Sonisphere fesztiválon. A banda eredeti gitárosa, valamint régi jó barátja, Donnie Steele akasztotta nyakába a basszusgitárt, mi pedig kíváncsian várjuk, hogy mit tartogat még számunkra ez a nem mindennapi brigád!

10/10