2012. június 6.
Tracklist:
1. Apocalyptic Love
2. One Last Thrill
3. Standing In The Sun
4. You're A Lie
5. No More Heroes
6. Halo
7. We Will Roam
8. Anastasia
9. Not For Me
10. Bad Rain
11. Hard & Fast
12. Far And Away
13. Shots Fired
Saul „Slash” Hudson maga a rocktörténeti klisé: a Guns N’ Roses-ban nagyjából hat év alatt a XX. század egyik legnagyobb rockgitáros-ikonja lett, azóta pedig különböző formációkban próbál egy olyan lemezt megírni, ami az Appetite for Destructionnak legalább az árnyéka lehet. Ahhoz, amekkora ikon, illene egy új évezredbeli AfD, de úgy tűnik, hogy a rajongók maradéktalanul elégedettek azzal is, ha csak félgőzzel „rockol”. A Slash’s Snakepitben először Axl Rose által visszadobott dalokból kerekített lemezt, majd session zenészekkel hozott össze egy végtelenül közepes albumot, aztán a Stone Temple Pilots énekesével és a GNR bőgős Duff McKagannel alapított egy hasonlóan klisés és középszerű, de jóval sikeresebb bandát Velvet Revolver néven. Miután Weiland megérezte a grunge feltámadásának szagát, lelépett régi bandájába, Slash pedig hivatalosan is brandesítve magát szólózásba kezdett.
2010-ben ennek az eredménye egy rendkívül egyenetlen all-star lemez lett, aminek legalább a felén érezni lehetett azt a másfél évtizedes erőlködést, amely során Slash próbál ismét annyira sikeres lenni, mint amennyire ismert karaktere lett a rockzenének. Két éve ezért mindent bedobott: amolyan probotosan hívott több mint egy tucat vendégénekest a self-titled lemezére, igaz, jóval rádióképesebb arcokat, mint azt 2003-ban Grohl tette King Diamonddal, Winóval és Snake-kel. Így került Lemmy, Ozzy és Ian Astbury mellé Fergie, Adam Levine és Kid Rock, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis a kislemezes slágerjelölt dalok közül egyedül az Alter Bridge énekesével, Myles Kennedy-vel rögzített Back From Cali ért valamit is (meg persze a Beautiful Dangerous klipje, amiből kiderült, hogy Fergie-ből milyen tiptop kis rockribanc lehetne). Slash azonban ráérzett arra, hogy ha a ’Bridge ismét vár három évet az új lemezzel, akkor lecsaphat a kortárs amerikai rádiórock egyik legjobb hangjára, így a Led Zeppelin tagokkal is kokettáló Kennedy-t kibérelte egy egész albumra – vele nem csak egy jobb énekest, de egy rövidebb utat is nyert a kalapkirály a fiatalabb generációkhoz, mint egy leélt ex-grunge frontemberrel. Úgy fél percnek kell eltelnie ahhoz, hogy az Apocalyptic Love felülmúlja elődjét, a maradék 54 pedig több fontos dologról is biztosítja a hallgatót. A lemez szempontjából nyilván a legfontosabb az, hogy a gitáros jóval komolyabban vette a feladatait így, hogy nem másfél tucat ember munkájának kell eladnia a lemezt, hanem kettőének, és dalról dalra szórakoztató alapot pakol Kennedy alá: a szólók nagyrészt működnek, és attól függetlenül, hogy a GNR fényéveire jellemző kreativitás már nincs meg a témáiban, azért az előző albummal ellentétben itt egységes és hangulatos a Velvet Revolver-féle „autórádió” rockzene (ami azért nyilván nem fogja kitúrni a Fu Manchut a végtelen utakról). A szükséges pluszt az énekes teszi hozzá, akire szintén nem lehet panasz, hiszen a mainstream rock sok más arcával ellentétben ő nem lett könnyedén skatulyázható az évek során. Amíg Chad Kroeger és Austin Winkler a legérzékenyebb srácok a night clubban, Shaun Morgan pedig Kurt Cobain heroin helyett kokainon, Kennedy mérsékelten klisés stílussal bír, ami nem hátrány egy 50 perc feletti rocklemezen. Külön érdekes, hogy az album igen szűkmarkúan bánik a slágerekkel, de ez egyáltalán nem zavaró, kifejezetten kellemes hallgatni a szokásos halmazból (rock’n roll vs. balladák) merítő dalokat. Ha megkíméljük magunkat a két (amúgy nem rossz) bónuszdaltól, akkor egy kicsit túlnyújtott lemez végén a Shots Fired utolsó hangjai után nem csak az jelenthető ki nagyon gyorsan, hogy bármikor veri a két évvel ezelőtti fércmunkát az album, de a Velvet Revolver munkássága is a visszapillantóban van.
7/10
