Skót folklór a leggyorsabb black metalba oltva – Hellripper: Warlocks Grim & Withered Hags

Milyen lenne, ha a Metallica tagjai a Kill ‘Em All felvételei után egy Lemmyvel átspurizott éjszakán kitalálták volna, hogy csinálnak egy black metal-lemezt? Nagyjából olyan, mint a skót Hellripper zenéje. Az egyszemélyes speed- és black metal zenekar James McBain agyszüleménye, aki első bemutatkozó anyagát 2015-ben adta ki a The Manifestation of Evil címre keresztelt EP képében, majd ezt öt éven belül két nagylemez és még számtalan split és single követte. Mindegyiknek közös vonása, hogy a lendületes szólóknak, thrashes riffeknek és az egyszerű, de pusztító doboknak köszönhetően majd’ szétveti őket az energia. A szövegek sincsenek túlkomplikálva, a legtöbb dal a nagybetűs Gonoszról, a Bitang Patásról, a fekete mágiáról szól és persze erősen keresztényellenes. Most pedig itt a legújabb, Warlocks Grim & Withered Hags című, majdnem háromegyed órás arconpörgés, amit végighallgatva az eddigiek nem változtak, csak a dalszövegek, amik középpontjába az Orkney-szigetcsoporton tanyázó szörnyek és démonok kerültek. Jó hír viszont, hogy bátran kijelenthetem: a black, thrash, speed metal fegyvertár nagyot fejlődött az évek során.

McBain az eddigi lemezeken sem mutatta semmi jelét annak, hogy innovatív utakon szeretne kalandozni, ez most is így van, és most sem róható fel negatívumként. Tekintettel a műfaj(ok) sajátosságaira, erre nem is igazán van szükség, főleg akkor, ha a cél egy rendkívül energikus és mindent elsöprő album elkészítése volt, és ezt a célt érezhetően mindenféle megerőltetés nélkül sikerült is elérni. De tényleg, mintha kisujjból rázta volna ki az egészet. Már a The Nuckelavee című nyitány ezerrel pörög, száguldoznak egymás után a riffek, szédítően gyorsak a szólók és nagyjából ezekkel kell számolnunk a lemez legnagyobb részét tekintve. Az egész olyan, mint egy sátánista parádé, amit a pokolban ünnepnapkor tartanak, és minden ocsmány résztvevő démon arcán fülig érő vigyor terpeszkedik.

A lemez legnagyobb pozitívuma az, hogy még a korhadt, old school black metal rajongóit is be tudja szippantani – tulajdonképpen épp ez történt velem is -, és ezzel egy kis újdonságot mutatni műfajon belül, hiszen minden megvan benne, ami a stílust népszerűvé teszi. A másik erőssége pedig az, hogy annak ellenére, hogy mondhatni hosszú a játékidő és az őrült vágtázáson kívül nem is nagyon történik semmi, mégis le tud kötni. Ez McBain eddigi leghosszabb lemeze, ami leginkább annak köszönhető, hogy két terjedelmes dalt is tartalmaz, ráadásul éppen ez a kettő a legjobban megírt darab, itt lehet igazán dicsérni a dalszerzést és tetten érni annak fejlődését a korábbi anyagokhoz képest. Az egyik ilyen a címadó tétel, ami már-már heroikus azokkal a „Warlock!” felkiáltásokkal, de a gitártémák és a szóló is egy pallost lóbáló, felföldi harcost festenek fel, a végén pedig még a skót duda is megszólal, ami annyira passzol az atmoszférához, hogy emiatt görbül felfelé a szád széle, és nem azért, mert komikusnak hatna. Ugyanez igaz a The Cursed Carrion Crown elején hallható slayeres (vagy inkább ultimátumos?) felvisításra is. Egyedül az I, the Deceiverrel nem sikerült megbarátkoznom sokadik hallgatásra sem, mert hiába, hogy ez is egy pokoli jól összetákolt darab, ezen kívül más erőssége nincs, mind hangulatában és felépítésében lemarad a többi nóta mögött.

A hangzásba nem tudok belekötni, mivel McBain ezt tökéletesen belőtte. Nem kell feltétlenül minden black metal-lemeznek retekszarul szólnia, ha a lemez megkívánja, szólhat az annál jobban is, csak ne legyen steril. Ha pedig a dalszerkezetekre is kitérünk, akkor azokra sem lehet egy rossz szavam sem, mert bár mint említettem, nem roskadozik a változatos megoldásoktól az új cucc, érezhetően mindenhol minden téma hajszálpontosan illeszkedik egymáshoz, a struktúra nem inog meg egy pillanatra sem. Felmerülhet bennünk, hogy ezt a szólót mintha már hallottam volna egy pár perccel ezelőtt, vagy legalábbis nagyon hasonlít egy másikra, de már jön is a következő téma, ami azonnal eltereli a figyelmed, például a The Hissing Marshes basszusgitáros kezdése, vagy a Poison Womb (The Curse of the Witch) dallamos gitárszólói, végül pedig a Mester Stoor Worm zárja a sort, ami egy blackened The Black Dahlia Murder-mű is lehetne. Illetve a konstans idegbeteg lendület okán csak kapkodod a fejed, hogy azt a rohadt, mi volt ez a téma megint, mi volt ez a szóló, mekkora fless ez a riff? Le a kalappal a McBain előtt, mert az a tény, hogy minden hangszeren ő játszik és még a felvételeket és a keverést is ő végezte, már önmagában hihetetlennek tűnő teljesítmény, pláne egy ilyen jól sikerült anyagot hallgatva. Egyedül a dobtémák lehetnének kicsit változatosabbak, mivel szimplán csak hozzák a kötelezőt.

Mire véget ér a lemez, lélekben úszol az izzadságban és talán a nyakad is fáj a gyors bólogatástól. Ekkora metal őrülettel ritkán találkozik az ember, éppen ideje volt, hogy megjelenjen a Warlocks Grim & Withered Hags, hogy adjon egy kis lendületet a sötét és lusta tél végnapjainak. Korai, nagyon korai még kijelenteni, hogy befér az idei év legjobb lemezei közé, de nálam nincs kizárva. Néha az egyszerű megoldások adják a legtöbbet, az őszinte, kompromisszumoktól mentes zúzda, mint ahogy történt itt is. Talán csak azoknál nem fog működni, akik egyáltalán nem érzik otthon magukat a hasonló zenék világában, de ha elfogadnak egy tanácsot: ezzel tegyenek bátran egy próbát. 8,5/10