Skindred – Union Black

A reggae-t, metált, hip-hopot és még Isten tudja mit összekutyuló zenekar érdekes színfolt a gitáralapú zenék palettáján. Csak a szürke empíriára alapozva ekkora olvasztótégelyből általában nem sok jó sül ki, de a Benji Webbe vezette csapat remek érzékkel lavíroz különböző stílusok határmezsgyéjén. No, szó se róla, nem az új évezred zenei innovációjának szakramentumát tisztelhetjük bennük, de aki netán így ülne neki meghallgatni egy Skindred lemezt, az igencsak tévúton bandukol. Sokkal inkább a szórakoztatásról szól ez az egész, amit köznyelvi terminusokkal operálva aposztrofálhatnánk „feelgood”- muzsikának is.

Jelen írás tárgya immáron a negyedik nagylemezeik sorában. Az előző évtized második felére datálódó elődei – bár jó lemezek voltak – nem hagytak túl mély nyomot bennem, ezzel magyarázható talán az, hogy minden esetben a kiváló bemutatkozásnak bizonyuló Babylont vettem elő, ha egy kis ragga-metálra vágytam. Ehhez képest a lemezről előzetesen meghallgathatóvá tett nóta (Warning) túlontúl felcsigázott, így a továbbiakban élénk érdeklődéssel vártam az új lemez megjelenését, és nyugodtan kijelenthetem, nem kellett csalódnom.
Az Union Black a rövid címadóval indít, ami akár introként is felfogható. A bő egyperces szösszenet nem más, mint az Egyesült Királyság nemzeti himnuszának „skindredesített” verziója, ami rögtön meg is magyarázza a címválasztást, illetve prognosztizálja, mire is számíthatunk a továbbiakban. Jóval dühösebb, sötétebb album lett a Union Black, mint a korábbiak, ezzel együtt némileg izgalmasabb zenei megoldásokat is tartalmaz. Talán a Babylont kivéve mindig az volt az érzésem, hogy a zenészek kis túlzással csak dísznek vannak Benji mögött, hiszen ő volt az, aki elhúzta a teljes produkciót a pozitív félteke felső tartományai felé. A már említett Warning gitártémájáról elsőre a Freshfabrik Life Is Passing By című szerzeménye ugrott be; eszméletlenül groove-os dal, olyan húzása van, mint egy robbanómotorral felturbózott bivalycsordának. Itt lehetünk fültanúi Jacoby Shaddix (Papa Roach) vendégszereplésének is, amely produkció azért nem meríti ki teljes mértékben a klasszikus értelemben vett hozzáadott érték fogalmát – igaz, nem is ront az összképen. Ha enyém lenne a választás joga, akkor a harmadikként érkező Cut Dem lenne a következő kislemez. Benji előtt le a kalappal, negyven felett nem sok embert hallottam ilyen szenvedéllyel énekelni. Egészen elragadó, amit a dupstepben tobzódó verzék után kiprésel magából. A Doom Riff refrénje alatti, közönség énekeltető háttérvokálokat olyan jónak érezték, hogy a Living In A Lie-ban is elsütötték. Szerintem jól tették, koncerteken biztos működik is majd mindkét tétel. Közülük egyébiránt az utóbbi tartalmazza talán a leghangulatosabb instrumentális megoldásokat (az elektronikával megbolondított rész, úgy a dal háromnegyedétől). A Guntalk a kötelező, seggrázós reggae nóta, az Own You viszont ismét keményebb vizekre evez, tetszetős kórussal megspékelve. Innentől viszont kicsit elfárad a hanganyag. Sem a Make Your Mark, sem pedig a Get It Now nem ragadta meg a figyelmemet különösebben. A Bad Man Ah Bad Man viszont ismét csak sláger a javából, könnyed kezdése, majd kidolgozott énektémái (ismételten erős háttérvokállal) fesztelen táncot járnak a dobhártyákon. A Death To All Spies tömény ereszd el a hajam, a záró Game Over meg nem véletlenül került a lemez végére.

Azt gondolom, aki várta az új Skindred matériát, azt nem éri csalódás, szerintem a Babylon óta messze a legjobban sikerült albumuk. Töltelék most is akad – ahogy eddig mindig -, de élőben valószínűleg majd még azok a szerzemények is osztatlan sikerre tartanak számot, amelyek a korongon kevésbé kerültek előtérbe.

8/10

frissítés: a banda fellép augusztusban a GYÁR Fesztiválon!