Sinch – Hive Mind

Az alternatív rockzene egy különös állatorvosi lovaként aposztrofálható nu metal/post-grunge vonulat az ezredforduló környékén igencsak túltelített volt – azaz sok közepesen sem érdekfeszítő produkcióval tette próbára az emberek türelmét -, így aztán kevesek esetében lehetett megérdemeltnek nevezni a kommerciális sikereket. Alkalmasint a Sinch már csak azért is rászolgált volna arra, hogy legalább annyi lemezt adjon el, mint a Staind, mert nem a tizenéves lányok ciklusához igazította a mondanivalóját, hanem megpróbálta egyedibbre szabni a zenéjét. A széllel szemben vizelésnek persze az lett az „eredménye”, hogy a Nickelback-kel magát hülyére kereső Roadrunner is villámgyorsan lepasszolta őket, majd a teljesen fű alatt napvilágot látó (egyébként szintén kiváló) Clearing The Channel-t követően, 2012-ben – három dolgos év után –, kizárólag (értsd 100%-ban) a rajongói bázis segítségével tudták megjelentetni jelen nagylemezüket, ami immáron a harmadik a sorban. Első körben el lehet mondani a Hive Mind-ról, hogy jóval visszafogottabb hangot üt meg elődeihez képest, ami mind a dalok intenzitását, mind pedig a Scott Stapphez hasonló orgánummal megáldott Jamie Stem teljesítményét érinti. A self-titled egyik nagy erőssége volt az ének atipikus liftezése által kifeszített érzelmi skála, ami a több forrásból is táplálkozó (a ’90-es évek hangzásvilága ugyanúgy tetten érhető, mint a modern rock frissessége) hangszeres játékkal párhuzamosan olyan benyomást keltett, mintha az A Perfect Circle grunge zenekarrá vedlett volna át. Egyébiránt megjegyzendő, hogy talán Christian Lindskogtól hallhattunk még akkoriban hasonló hatásfokkal kivitelezett, üvöltésből átvezetett énekdallamokat (és vice versa). A Hive Mind-ra mindebből sajnos kevés maradt, hiányoznak az elsőre ható, kiugró slágerek; ezzel együtt még bőven élvezhető maradt a produkció és azért a markáns Sinch íz sem veszett el. Ékes példája utóbbinak a nyitó, Tool-os beütésű Cause and Effect, ami a Speaking In Code mellett talán a leggyorsabban rögzülő tételek egyike. A kicsit hosszúra nyújtott, lassan hömpölygő lemez jellemzője, hogy a tartózkodó, introvertált hangvételből adódóan kicsit lassan hatnak a dalok, több hallgatás szükséges a hangulathoz való akklimatizálódáshoz, ugyanakkor megéri a ráfordított időt. Már csak azért is, mert az általános esetben tapasztalttal ellentétben itt a lágyabb dalok sem hatnak kínosan – még ha lassan „meglett korú” férfiakból álló hallgatóságról is beszélünk. Ami a Hive Mind felépítését illeti: a korong eleje, továbbá a Speaking In Code – Jack’s Heart közti szakasz emelhető ki; utóbbi foglalja magában a legerősebb dalt, az ismerős akkordokkal felcsendülő The Observer-t is. Ugyan a tengerentúlról érkező, alternatívnak titulált lemezek mostanság egyáltalán nem mutatnak a jelzőhöz hű, vegyes képet, a Hive Mind az üdítő kivételek sorát erősíti; ismerkedés gyanánt azonban a debütöt ajánlatos kézbe venni. Ha az utat talál a hallójáratokba, úgyis maga után vonja a többit is. 7/10