Silverstein – This Is How the Wind Shifts

A Silverstein úgy látta, hogy az alkotói ösztön szabaddá tesz, így az A Shipwreck In the Sand történetének példájára ezúttal lapot húztak tizenkilencre, hiszen egy konceptalbum egyedi koncepcióigénye főleg akkor igazán magas, ha a zenekar korábban már elkövetett egyet. Ennek a tényezőnek a szorításában íródtak meg a jelentéstartalomban és üzenetben dalpáronként kettészakadó This Is How the Wind Shifts dalai, amely már önmagában hatalmas ötlet, de még a megvalósítás is szerencsére jó lett. Minden egyes tételnek megfelel egy másik dal a lemezről (pl.: Arrivals/Departures, This Is How/The Wind Shifts, A Better Place/ To Live and To Lose stb.), ugyanazt a történetet mondják el párhuzamos időben csak egy másik megközelítésből, más szempontból. Ami még igazán fontos lépés volt (és amely szerintünk a hardcore punk visszaszorítását jelentette), hogy immáron Paul Marc Rousseau írta meg a vezérgitárok jelentős részét ugyanis a 2001 óta tag (és fontos dalszerző) Neil Boshart elhagyta a zenekart. A lemez első dala, a megasláger Stand Amid the Roar című erődemonstráció egyenesen az új srác szerzeménye, amelyet már akkor megírt, amikor még nem is volt a Silverstein tagja, ez jelentette számára a beugrót a bandába. A This Is How the Wind Shifts miatta lesz friss, de mégis standard Silverstein: ragadós emocore riffek, fülbemászó dallamok és kórusok, kellemes szövegek, Shane Told és a hajszálpontos minőségi helytállás. Ami viszont ezúttal megtöri a csendet, az a dalszerzői képesség ezúton történő szintlépése: a srácok a Discovering the Waterfront óta nem írtak akkora dalokat, mint a This Is How the Wind Shifts emocore közegét alkotó párhuzamos dalkoncepció tételei. A technikás riffek újra előtérbe kerültek, a hardcore punk sodrást visszaváltotta az emocore dinamika (Massachusetts, On Brave Mountains We Conquer stb.), de a srácok meglátták a fényt az agresszív dalszerkesztés védjegyén, így az új dalok nagy részben erőteljesek és dühösek lettek (megfejelve a Rescue tételein tapasztaltakat).

Ugyanakkor hosszú idő után újra képesek voltak jó balladákat írni (rávilágítva az A Shipwreck In the Sand gyengeségére), így lett pl. a Paul Marc Rousseau által felénekelt Arrivals az album legjobb és egyben legszebb pillanata (érdekesség, hogy Shane a sorokat elköveti a Departures című zárótételben). Egyszerűen minden működik, a helyén van: a kohézió, a hangulat, az erő, a szokásos líra és az arányok megfelelő eltalálása. Először bánja az ember, hogy nem folytatták a punk ösvényének felfedezését, de ha ez volt az ára az év emocore albumának a megírásának, akkor mi nyugodtan beleegyezünk (még ha titkon várjuk is a Short Songs kiállásának folytatását). A kollektív zenei szaksajtó pozitív véleményének az áradatát kb. az ötödik hallgatás után értjük csak meg, de akkor nagyon beránt, és nem szabadít a This Is How the Wind Shifts. A klasszikus Discovering the Waterfront trónját ugyan nem háborgatja, de erőteljesen a dobogóra tör a csapat diszkográfiájában és kioszt már pofont a jelenkor pózer zenekarainak hozzáállásból és minőségből egyaránt. 8.5/10