Shone – Heat Thing

Egy valami biztos: most már tudjuk, hogy majdnem a fél Brand New (Brian Lane, Vincent Accardi) és a másik Accardi tesó, Andrew Accardi (Robbers) itt kereste az elmúlt két évben(?) a megváltást, hogy valami teljesen eklektikus, kísérletezős alternatív rock maszlagot játsszon (némi indie-vel), amellyel nem lett volna semmi probléma, ha azt jól csinálták volna. Azonban a Bad Books egy részével (Ben Homala, Joe Cannetti) és Mike Standberggel (Kevin Devine’s Goddamn Band) kiegészülve a Shone annyira nem találta meg a zenei összhangot, hogy a vokál barokkos túlköltése már alapvetően hallgathatatlanná teszi a Heat Thinget, de a borzalom már a zenei alapoknál elkezdődik. Talán a legnagyobb probléma – azon kívül, hogy a kohézió halvány jelét sem fedezhetjük fel -, hogy teljesen teátrális alapokra lett helyezve a bemutatkozás. Érthető a túlzott egyediségre való törekvés, hiszen nem éppen ipari mennyiségben vett eltökéltsége a zeneiparnak az éles vonalak mentén elszakadó hangvétel. Azonban az a bizonyos erőltetett szájbarágás, amely a figyelmünket a zenekar egyénieskedésére kívánja felhívni, azt nagyon nehéz a halántékunknál található érhálózat rángatózása nélkül eltűrni. Semmi gond nem lett volna azzal, ha írnak egy átlagos alternatív/kísérletezős rock lemez, amelyet gyorsan elfelejtünk. A probléma viszont felülkerekedett a ködből, a kísérletezés útján egy teljesen random összevisszaságához – jobban mondva káoszhoz – jutottak, amely olyan zenekarokban keresi a művészkedést, mint a Modest Mouse vagy a Radiohead. A zenekarok megtanulhatnák, hogy a kevesebb néha több: a Heat Thing túlságosan szétesik a hatások béklyói alatt, hiába játszik jól a sötét hangulat közvetítésével. A Piano Wire Number 12 paneles, ’90-es éveket idéző elektronikájától, a Metal Bones downtempo-szerű ütemkezelésén át, a(z album legjobb pillanatát hozó) Defender 237 és a Black Death jazzes, szaxofonos hangulatkeltéséig, a záró Bestial popos szinti elemeit ki sem hagyva.  Minden az egyéniség kiemelésének szent célja alá van rendelve. Ez csak pár példa, még bőven lehetne sorolni a hatásokat, de akkor nem maradna karakter arra, hogy megemlítsük: a Baby Shakes már most biztosan 2013 legkínosabb és legrosszabb dala. A vokálteljesítmény olyan mintha fegyvert tartottak volna Anthony Kiedis fejéhez, hogy neki mindenképpen Michael Jacksont és Mika-t kellene utánoznia (ezt azért igyekszik a lemez több dalában is elkövetni), de lehetőleg úgy, hogy a nyögdécselések között valami egészen bizarra asszociáljunk. Az pedig bőven összefoglalja a zenekar érdekfeszítőségét, hogy a srácok első buliján New York City-ben kis túlzással a közönség fele inkább a színpad előterében megjelent Jesse Lacey-vel volt elfoglalva. A vele készült közös fénykép biztosan nagyobb élmény, mint a Heat Thing, pedig csak egy pillanat az album félórájához képest. 3/10