2013. november 26.
Tracklist:
Nagyjából már hazánkban is tudatosult mindenkiben, hogy a legtöbb videojátéktól kezdve a Dragon Ballon át a Hello Kittyig a mangák és animék világa a távol keletről származik, ám a japán – illetve úgy általánosságban az ázsiai zenei élet – még mindig fehér folt maradt az emberek számára. Itt nem a laikusokra kell gondolni, hanem valamennyire a zenerajongókra is, hiszen amennyiben a nerd és otaku életmódból kimaradtunk, pár kevés kivételtől eltekintve nem nagyon lehet világszinten ismert ázsiai/japán zenekarról beszélni. A korábban említett szubkultúra miatt a populáris pop és rock zenekarok még valamennyire tudnak termelni (leginkább fiatalokból álló) rajongókat az országhatáron kívül is, ám az extrém zenékre még ennyire sincs igény, erre pedig rányomja a bélyegét az is, hogy az idei év finoman szólva nem volt túl termékeny Japánban nagylemezek terén. A maxi CD mániának köszönhetően sajnos nem tudunk bemutatni olyan zenekarokat, mint a furcsasági faktort kiakasztó Babymetal, a The Pillows (akik 1989 óta a rádióbarát rock helyi királyai), vagy a hiánypótló CodeRebirth, akik a népszerű visual kei stílust ötvözték a metalcore-ral, amik pedig igazán fontos albumok voltak (Maximum the Hormone, coldrain, Crossfaith), már szerepeltek az oldalon. Ennek ellenére így is összeszedtünk tíz olyan lemezt a távoli Japán partjairól a lehető legkülönfélébb stílusokból, amik megérdemelnek pár perc figyelmet (a cikk címének jelentése: emberi fogyasztásra alkalmas).
Dátum: 2013.04.10.
Kiadó: Sony
Hossz: 37:31
Műfaj: alternatív rock, math rock
Támpont: The Fall of Troy
Ahhoz képest, hogy a Ling Tosite Sigure korábbi lemezei egyértelműen a kísérletezésről szóltak, és igazából az i’mperfect sem egy egyszerű album „zenész füllel”, a banda új, a korábbiaknál erőteljesebb albumáról nem túl nehéz beszélni, hiszen aki bármelyik számot meghallgatja, azt már nem nagyon fogja meglepni a többi – és igazából ez az, ami elválasztja a Hot Cross és a Fall of Troy kiváló lemezeit azoktól a bandáktól, akik a tőlük ellesett gitártémákkal hódítanak. Igen, ez a japán trió is erősen arra épít, hogy Toru Kitajima énekes-gitáros épp milyen virtuóz gitárjátékkal rukkol elő a dalokban, bár ahhoz, hogy az ember igazán szerethesse a 2000 óta aktív csapatot, nem elég Thomas Erakot imádni, hanem tudni kell tolerálni a „tipikusan japán” énekdallamokat, amelyek egy részét ugyan a basszusgitáros lány szállítja, de ettől még nem fogunk beleőrülni abba, hogy milyen változatosak (főleg, ha mondjuk a Dance Gavin Dance neve nem ismeretlen számunkra). Azonban attól függetlenül, hogy az i’mperfect receptje nagyon hamar kikristályosodik, még szórakoztató, amit nagyrészt annak köszönhet, hogy a lassab pillanataiban is fenn tudja tartani a figyelmet, és hiába nem fogunk semmire sem emlékezni belőle a végére, a játékidő alatt ritkán villog a töltelékdal-jelző. Bármennyire is romantikus lenne, nem egy kevéssé ismert japán zenekar fogja kitölteni a Fall of Troy feloszlása (és utolsó lemeze) által keltett űrt, azonban az értékeit így sem lehet tőle elvitatni. 6.5/10 – Jávorkúti
Dátum: 2013.10.23.
Kiadó: Universal Music
Hossz: 40:43
Műfaj: reggae punk, nu-metal
Támpont: Skindred
A 2004-ben alakul SiM (mely a Silence iz Mine rövidítése) harmadik nagylemeze az egyik legjobban várt japán megjelenés volt idén, melynek útját szépen kikövezték a korábban megjelent EP-k és videoklipek. A Pandorát legkönnyebben úgy lehetne leírni, hogy egy party-kompatibilisebb(!) Skindred anyag annak minden előnyével és hátrányával. Szerencsére nem túlozták el magukat és 40 percnyi dalnál megálltak a srácok (Mah, Show-Hate, Sin, Godri), és sikerült egy folyamatosan húzó, jobbnál jobb slágerekkel teli albumot összerakni. A jelző nem túlzás, hiszen az év elején megjelent Blah Blah Blaht is újra hallhatjuk, ami amúgy is az egyik legnagyobb sikerük volt, a mostanában kijött számok (Pandora, Who’s Next, Rosso & Dry) pedig még jobban rágyúrnak erre. A hangzásuk talán még kiforrottabb lett, megtalálták az összhangot a nagy kavalkádban, ami egyáltalán nem egyszerű az ő esetükben, hiszen reggae, ska, hardcore, nu-metal, punk rock keveredik a zenéjükben, „természetesen” néha elektronikus betétekkel felfrissítve. Míg a korábbi lemezeiken nem igazán domináltak ezek a stílusjegyek, a harmadik nagylemezre belepakoltak mindent, amit tudtak és ha használnak is egy ska/dub betétet, azt autentikusan és profin teszik. A legnagyobb gáncs a túl gyakran használt auto-tune, ami bár a gyökérműfajuk egyik velejárója mostanság, mégis indokolatlannak érződik, hiszen Mah tiszta éneke így is teljesen korrekt (szerencsére az üvöltéseire nem pakoltak semennyit). A főleg lázadó témájú angol szövegek (a brutális akcentus ellenére) is könnyen érthetőek, énekelhetőek, a dalok tematikája és hangulata pedig gyakran váltakozik a tingli-tangli lötyögős számokon keresztül (Rosso & Dry, Pieces of Troops) az olyanokig, amelyek szinte csak elektronikus, dub stílusban íródtak (Dubsolution #4, Keep It Burnin’). Az eklektikusság így valamennyire jelen van, de a pörgős, táncoltatós irányvonal marad végig a mérvadó, a stílusban pedig jóval maradandóbbat alkotnak a Pandórával, mint a legutóbbi két Crossfaith lemez együttvéve. Mondanám (pontosabban írnám), hogy melyek voltak azok a számok, amiket lehagyhattak volna, vagy amik gyengébbek, de nincs ilyen, egyben meghallgatva nagyon remekül szórakoztam raja minden alkalommal. 8.5/10
Dátum: 2013.10.23.
Kiadó: Avex Trax
Hossz: 43:23
Műfaj: hard rock
Támpont: Luna Sea, Bull Zeichen 88
Case kolléga egyik PV (a japán klipek megfelelője) vetítésén találkoztam először Jun Onose egyik számával, a Never Enddel, amelynek látványos, motoros klipje azonnal felkeltette a figyelmemet, a dallamos, tökös rockszám alatta pedig úgyszintén nyomott hagyott bennem. Nem kis nyomozómunkába került, míg találtam információt az amúgy csak szimplán J-ként futó előadóval, és mint kiderült, a legendás Luna Sea alapító-basszusgitáros szólóprojektjéről van szó, aki dolgozott már közösen Franz Stahllal (Scream, Foo Fighters) és Scott Garrett-tel (Wired All Wrong, The Cult) is. A Freedom No. 9 találó cím, hiszen ez pont a kilencedik szólóalbuma és egy valóban felszabadult, lélegző, húzós rocklemez lett, tele érzelemmel és klasszikus stíluselemmel. A 43 éves énekes karakteres, mély hangja tökéletesen passzol a szintén keményebb, mélyre hangolt gitárokra, az összkép hangzásvilága pedig az amcsi hard rock zenekarokra hajaz, miközben a tipikus J-rockos elemek sem vesznek el. A Never End, mint említettem, telitalálat és sikerült hasonlóan megkapós, pörgős témákat írni többek között a nyitó Go Ahead, Maria, Love to Kill vagy a Sword alá, viszont a lassabb és ballada-szerű dalokkal nehéz kibékülni, valamint a vonósokkal giccsesített Day Dream (The Way of Infinity) és az Everything kettős is lemaradhatott volna az anyagról, főleg, hogy a változatosság érzését az ilyen lassítások nélkül is sikerült elérnie. J énekében nincs kifogásolnivaló, a gitártémák pedig ugyan kellemesen egyszerűek, mégis dallamosak és könnyen szerethetők, így egy nem túlzottan kiemelkedő, de teljesen korrekt, bátran ajánlható rocklemezt kaptunk. 6.5/10
Dátum: 2013.03.06.
Kiadó: A-Sketch
Hossz: 53:50
Műfaj: alternatív rock, pop rock
Támpont: UVERworld
A nyugati zenék rajongóit ugyanúgy megtalálhatjuk Japánban, mint ahogy fordítva is, ám az országok – vagy, ha úgy tetszik kontinensek – közti stílusátemelések elenyészőek, de meg merem kockáztatni, hogy inkább egy nem létező fogalom ilyen tekintetben. Ugyanakkor az egymást majmoló és direktbe kopizó zenekarok már ismertebb jelenségnek számítanak, mint ahogy hazánk is kitermelt már egy hírhedt Visual Kei-szerű valamit (hamar feloszlottak és jobb, ha ennyiben is maradunk), így az amcsi rádióbarát stadionrock stílusnak is megvan a maga japán befutója, mégpedig a One OK Rock, akik nyugodtan pályázhatnak a legbugyutább ám legőszintébb zenekarnévre is. Az OOR egy teljesen átlagos zenekarnak indult, szokásos előélettel (barátok suli alatt összejöttek zenélni, aztán a tanulmányok után folytatták azt, kiadtak pár demót, stb.), mígnem az amúgy Amerikában született eredeti gitárosukat, Alexander Onizawát fel nem jelentették szexuális zaklatásért. Aki esetleg nem ismerné a japán pop- illetve idolipart, azoknak jelezném, hogy egy teljesen sima, bolti cigarettaszál elszívása is tett már tönkre úgy karriereket, hogy az illetőről azóta se tudni, él-e még egyáltalán. Egy ekkora ballépés után nem meglepő, hogy hamar ki is került Alex a zenekarból és egy rövid pihenőre indultak 2009-ben, de rá egy évre azonban újult erővel (és gitárossal persze) beindult a gépezet és a Niche Syndrome lemezükkel hivatalosan is befutottak. A One OK Rock egyik nagy előnye a boyband/fiúcsapat előélettel is rendelkező Moriuchi Takahiro, aki egy nagyon kellemes és változatos hangú énekes, nem mellesleg élőben is sikeresen hozza a témákat. Zeneileg nem igazán lehet őket kiemelni, inkább pop-rock énekesek agyonjátszott kislemezei (Be the Light), de néha slágeres Foo Fighters (ONION!), Nickelback (Nothing Helps) és 3 Doors Down (Smiling Down) témák köszönnek vissza és csak ritkán találkozunk kiemelkedő, egyéni számokkal. A JinseixBoku=-n szerencsére jutott pár ezekből (Juvenile, 69, Deeper Deeper), de így sem mutat túl egyéni összképet, ha nem számoljuk a félig angol, félig japán dalszöveget, ami néha egy verzén belül változik (érthetetlen, hogy ebben mi a jó). Aki ilyen zenéket hallgat napestig és szereti a nagyon populáris, könnyen befogadható rockzenét, azoknak erősen ajánlott, akiknek viszont a könyökükön jön ki ez a stílus, azok le se töltsék, mert négy számon belül garantált az elbóbiskolás. 5.5/10
Dátum: 2013.06.26.
Kiadó: Universal Music
Hossz: 45:42
Műfaj: indie rock
Támpont: Man with a Misison, Nothing’s Carved in Stone
Nincs túl sok olyan zenekar, ami annyira megosztaná a japán zenét kedvelőket, mint a 9mm Parabellum Bullet. A 2004-ben alakult négyes tagjai két demó után már az EMI-hez szerződtek, majd miután az első két, kiemelkedően jó lemezük (Termination, Vampire) környékén még ennél is gyorsabban ívelt fel a karrierjük, sorban jöttek is a jelölések különböző díjakra, felkérések a legnagyobb japán zenei fesztiválokra, meg persze az elmaradhatatlan kislemez, koncert DVD és EP megjelenések hada. Hogy az alakulásuk óta változatlan felállású, technikás, ám mégis rádióbarát zenekarra miért is pikkelnek sokan? Valószínűleg pont ezért. Hosszú idő után ők voltak a japán populáris rockzene legnagyobb vérfrissítése és az addig megszokott sablonokkal teljesen szembemenve megjelent az a banda, amire joggal lehetnek büszkék a rajongók, és akik joggal emelkedtek fel rekordgyorsasággal a zenebiznisz ranglétrájának legmagasabb fokáig. A jelenlegi, már ötödik lemezüknél tartó 9mmPB pedig megtartotta a tőlük megszokott minőséget, mindössze annyival megtoldva, hogy ilyen változatos és sokrétű lemezt a Vampire óta nem raktak össze, pedig Takuro Sugawaráék ha valamit, dalt írni nagyon tudnak. A Dawning legnagyobb erőssége egyértelműen az, hogy nem ül le egy percre sem, nincsenek töltelékdalok és olyan merész húzásokat is bevállaltak, mint a Wild West Mustang, ami gyakorlatilag a japán megfelelője a Knights of Cydoniának, csak ez még instrumentális is. Ugyanúgy megvannak a korábbi korszakaikból ismerős, rendkívül pörgős, energikus számok (The Lightning, The Silence), a már szintén ismert, azonnal fülbemászó, slágeres darabok (Answer and Answer, Heart ni Hi wo Tsukete) és a korábban említett, változatosságot vivő, picit stílusidegen dalok, mint pl. az indie rockos Zero Gravity vagy a meseszép, nyugodt Kosumosu. Ahogy a Dawning minden számáról, úgy a teljes összképről is nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni (a dalok sorrendjén talán lehetett volna többet brainstormingolni), és a Yoshu Fukushu mellett a legjobb idei megjelenés az ázsiai régióból. 9/10
Dátum: 2012.08.21.
Kiadó: Alliance Trax/Six Feet Under
Hossz: 36:31
Műfaj: crust/hardcore
Támpont: Converge, Enabler
Ahhoz képest, hogy már az évezred eleje óta aktívak, valószínűleg a legtöbben akkor hallották először a Palm nevét, amikor Jacob Bannon, a Converge énekese és a Deathwish egyik tulajdonosa megmutatta a My Darkest Friendshez készített borítót (esetleg még a Black Breath, a Red Chord és a Trash Talk rajongói találkozhattak a nevükkel az amerikai bandák japán turnéplakátjain). Ilyen nevek említése után talán nem túl meglepő, hogy a sötét hangulatot megalapozó bevezetés után a csapat egy olyan hangzásba csap bele, ami valóságos hullám lett az elmúlt években: crustos, metalos, éjfekete hardcore punk ez olyan tempókkal és dallamokkal, amelyeknek az Enabler és az All Pigs Must Die által előadott formáiért mi is előszeretettel rajongtunk az elmúlt években. Aki ezek alapján már el is tudja képzelni a 2-3 perces dalokat, azt sok meglepetés nem fogja érni, csak egy rakás nyers energia és féktelen düh, meg itt-ott néhány jól időzített sludge momentum, és annyi dalszerzői rutin, ami a nem épp „aluljátszott” stílust simán eladja, hiába 36 perces az album. Bármilyen téren versenyre tud kelni a My Darkest Friends az A389 és a Southern Lord legjobbjaival, azonban esetükben sajnos a szigetországi származás inkább hátrány, mint előny: hiába jelent meg Amerikában is a lemez, nem igazán foglalkozott vele a szaksajtó, pedig könnyebben emészthető „nyugati” füllel, mint a hardcore Japánban kialakult, szélsőséges hangzása (pl. Gloom, Kriegshog, Gauze, Zynaose, stb.). Vagy csak az a baj, hogy nehéz jó minőségben letölteni? A lényeg az, hogy kár lenne elmenni egy ilyen album mellett. 8/10 – Jávorkúti
Dátum: 2013.10.02.
Kiadó: BounDEE
Hossz: 48:12
Műfaj: math rock
Támpont: Keytalk, Haisuinonasa
A 2010-ben még csak lányokból álló (majd később egy férfi dobossal kiegészülő) Tricot talán az egyetlen idén említésre méltó elsőlemezes zenekar Japánból, akiknek matekos rockzenéjére hamar rákaptak szerte a világban, főleg, miután a klipek után mindenki meggyőződött arról, hogy a tehetsége mellett az énekes-gitáros Nakajima Ikkyuu valóban helyes teremtés. Ez és az ütős kislemezek miatt (99.974℃, Oyasumi) a bemutatkozó T H E-t így nagy várakozás előzte meg, de végül (ugyan csak részben) kissé csalódtak a rajongók. Aki a korábban említett két dalról lemaradt volna, az még nyugodtan bepótolhatja, hiszen a nagylemezre mindkettő felkerült, így mondhatni ők is biztosra mentek, hogy a legjobb szerzemények kerüljenek fel a debütálásra – nagy kár, hogy ezeken kívül csak kevés erős és megkapós dalt írtak. Ezen kivételeket erősíti pl. a Pool (a klipért külön dicséretet érdemelnek), a Tobe, Omotenashi vagy az Ochi Yansensuusu és bár nagyon jó témákat és jól felépített számokat tudnak írni, hosszú távon mégsem tudja lekötni az embert. Főleg a lemez vége fullad unalomba, mivel sok szám hasonlít egymásra, nem tudtak elég karaktert adni nekik és a lemeznek valahogy nincs se eleje, se vége se. Megemlítendő még, hogy Nakajima kisasszony hangja ugyan valóban csodás és remekül passzol a Tricot hangzásához (ami érthetetlen okból engem a Minutemenre emlékeztet), ám meggyőződésem, hogy többször ereszthetné el úgy igazán a hangját és lehetőleg azt sem a refrénben. Az egész együttesben sok potenciált érezni, de ez az első lemez egy kissé elhamarkodott lett: a biztos, már befutott dalok koncepciójára húztak fel még párat és nem mertek kísérletezgetni, bátrabban variálni. A kellemes hallgatnivaló besorolást nem lehet vitatni tőlük, de a T H E sajnos nem több ennél. 6.5/10
Dátum: 2013.09.02.
Kiadó: Sony Music Records
Hossz: 50:33
Műfaj: breakbeat
Támpont: The Lowbrows, 80kidz
A Michiyuki Kawashima és Masayuki Nakano alkotta duó már 1998-ban beírta magát országuk könnyűzenei életének történelemkönyvébe, hiszen sokáig az időtálló Push Eject volt a legtöbbet játszott japán videoklip az MTV-n. A breakbeatet később house-ra és dance-re váltó Boom Boom Satellites minden egyes lemezével csak emelte a mércét és nem is volt meglepő, hogy a második albumon már Chuck D vendégszerepelt a Public Enemyből. A kicsit populárisabb hangzású, 2007-es Exposeddal addigi legprofibb korszakukat kezdték élni: az addig is használt „gitáralapú elektronikus zene” kifejezést szó szerint kezdték értelmezni és egy sokkal elvontabb hangzású, picit művészieskedő stílust vettek fel, ami az egyaránt 3-3 évig készült To the Loveless és Embrace lemezeket hozta el. Az biztos, hogy egy új korszak kezdődött el a BBS életében, viszont azon már lehet vitázni, mennyire lett jó a váltás, hiszen a slágeresebb hangzású, dinamikus és dallamos számokat felváltották az elnyújtott, lassú, elvont, néhol álomszerű dalok. Az Embrace-szel próbálják magyarázni a bizonyítványt, főleg olyan számokkal, mint az első lemezükig visszatérő Flutter, vagy a keményebb, rockos Disconnected. Ha ez még nem lenne elég, bedobtak egy igazi jolly jokert, egy The Beatles feldolgozást, és nem is akármelyiket, hanem a gyakorlatilag elronthatatlan Helter Skeltert. A rendkívül korrekt két kislemezes dalon (Another Perfect Day, Broken Mirror) kívül ezeket lehet kiemelni, az Embrace gyakorlatilag második fele (és a teljesen feleslegesen hét és fél perces Snow az első felében) sajnos teljes érdektelenségbe fullad, ami azért nagy kár, mert a három klipes dal alapján nagyon bizakodó volt mindenki. Bár így is egy jobb és összességében korrekt, hallgatható lemezt kaptunk a To the Lovelessnél, ez messze van még a kiforrottságtól és az Exposed előtti színvonaltól. 6.5/10
Dátum: 2013.03.03.
Kiadó: Szerzői kiadás
Hossz: 46:53
Műfaj: heavy ambient grunge
Támpont: –
Japán igazi underground gyöngyszemeit felkutatni minimum akkora vállalkozás lehet, mint mondjuk meghódítani a galaxist. Ám mégis megéri belevágni, mert olyan, kalandokba (itt: bekategorizálhatatlan, kísérletezős bandákra) bukkanhatunk, amikhez a szó legszorosabb értelmében nincs hasonló. A 2004-ben alakult ikd-sj is ilyen, akik magukat a H.A.G. stílusba, vagyis a heavy ambient grunge-ba sorolják. Heavy, mert valóban nehezen emészthető zenét játszanak, ambient is, hiszen az elektronikus effektek és zajok fontos szerepet játszanak a dalaikban, és valahol grunge is, a keményebb rockos, néha metálos gitár-, és énektémák miatt. A rendkívül sötét hangulatú atmoszféráért az énekes-dalszerző Ouugiiishi Akirát dicsérhetjük, aki ha épp nem ártatlan felhasználók adatlapjain trollkodik Last.FM-en (!!!), akkor önsanyargató stílusával (csak nézzünk szét a neten található képek közt) és hangos, zajos, elvont, de mégis szívből jövő dalaival kápráztatja el a bevállalósabb hallgatókat. 2010-ben kezdtek ismertebbé válni az A Copygod című lemezükkel, és annak ellenére, hogy a One Seater egy valódi mestermű, azóta is kiadó nélkül, digitálisan terjesztik az albumokat. A Kikuzankajo Section egy EP-sorozat, melynek harmadik része idén márciusban jelent meg, az előző kettővel ellentétben pedig elég hangosan, hiszen a klipes Japanese Guerrilla Fundamentalism Blues a korábban említett dalukhoz hasonlóan sikeres lett (persze hozzájuk mérten). Szerencsére, nem csak a már befutott slágert emelhetjük ki, hiszen a lemezt eleje, a nyitó Shiki Tora vagy a Shugo Tenshi is egy keményebb, de mégis dallamosabb felvezetés, amiket még könnyebben befogad bárki szervezete. A harmadiktól a hatodik számig bezárólag viszont elindul az igazi őrület, trip-hop, noise rock és még sok egyéb stílus bevonásával, hogy aztán mi is egy J-rock gyűlölő, WC papírként újjászületett véglénnyé váljunk (utóbbi kijelentések Akira egyik interjújából származnak). Az utolsó két tétel (Akagami, Han no Dan) pedig egy olyan elektronikus chill-out session részei, amit mintha maga Masafumi Takada vagy Akira Yamaoka szerzett volna egy nagyon beteg japán videojáték alá. A három EP közül egyértelműen ez a csúcspont, olyan hangulatváltásokkal és atmoszférával, amit csak ők tudnak teremteni, színvonalban pedig könnyen hozza a nagylemezeket is. Összességében az egyik legkönnyebben befogadhatóbb anyaguk a Kikuzankajo Section III, ami persze nem jelenti azt, hogy azonnal szerethető, már csak a nem létező stúdióminőség miatt, amire igazán spórolhatnának már a srácok pár plusz jent. 7.5/10
Dátum: 2013.10.23.
Kiadó: Sony Music Records
Hossz: 50:04
Műfaj: Visual kei
Támpont: Dir en Grey
A mainstream japán zenekarok, azon belül is a visual kei csapatok androgün kinézete és a gyenge, erőtlen gitártémái sokakat távol tartanak a műfajtól, de azért találni lehet egy-két értékelhető VK bandát. Pl. a meglehetősen ismert the GazettE hetedik nagylemeze is bőven kellemes csalódás volt. Ugyan a náluk természetesnek mondható, picit magasabb, orrhangú ének, illetve a dallamos, de gyakran primitív témák náluk is könnyen elijeszthetik a gyanútlan hallgatót (főleg ha gyakran kevernek bele modern, elektronikus elemet), ám a Beautiful Deformity mégis működni tud, mert van egy „jó oldala” a hatásvadász és rajongók által elvárt kötelező elemek (pl. lassú, romantikus balladák) mellett. Már a lemez eleje elég „erős” hiszen a dubstepes nyitányt egy PSY-szerű dance-hoppá ívelni nem egy könnyen feldolgozható élmény, ám az Inside Beasttől kezdve az album elkezd szerethetővé válni a néhol industrial rockos, néha hard rockos dalaival. A lemez nem menekül meg a sablon J-rock számoktól (Until It Burns Out) és az unalmas fangirl-mágnes balladáktól (Last Heaven), ám a már-már Uzumaki-szerű (japán nu-metal zenekar) Devouring One Another, a keményebb vonalon mozgó Fadeless, The Stupid Tiny Insect és a Kuroku Sunda Sora to Zangai to Kataha a lemez vége felé több, mint korrekt tételek. A két abszolút kiemelkedő dal a Red annak ellenére, hogy ez is a lassú, melankolikus számok közé tartozik, illetve a hasonlóan hangulatos, szétszólózott Loss. A lemez 14 számának többsége igazából egész szórakoztató, a korábban említett kisebb gondokon kívül a random bevágott női vokálfoszlányok zavaróak, amit érthetetlenül erőltettek a dalok többségében. 7/10
