Shinedown – Amaryllis

A bukfenc ellenben éppen ott éktelenkedik, ahol nagyon nem kellene neki, nevezetesen, a floridai srácok negyedik nagylemeze finoman szólva elégtelen bizonyságul szolgál fövényre épített okfejtésem alátámasztására, tudniillik egész egyszerűen olyan, mintha a The Sound of Madness óta – kis túlzással – semmit nem csináltak volna, csak a legutóbb kukázott ötletekből összegyúrtak volna egy újabb soralbumot. Ez persze teljesen ekvivalens a fent pedzegetett recepttel, ezáltal nehezen magyarázná meg bárki is a bizonyítványt, így én sem fogok mellettük korteskedni. Értelemszerűen nem arról van szó, hogy égetnivalóan rossz az Amaryllis, hanem arról, hogy az előzmények ismeretében egy újabb slágerparádét várt volna mindenki, ehhez képest az új korongot erősen a szürke zónába pozícionálták. Habár az Us And Them sallangmentes, retrospektív rockzenéje után már az előd is jócskán mesterkéltnek hatott, a Second Chance által fémjelzett, rádióképes tételekbe épeszű ember egyszerűen nem köthetett bele – és a siker persze nem is maradt el. A mértékadónak nevezhető Sputnik Music kritikusa jelen cikk tárgya kapcsán nem is átallott azonnal előhozakodni tényfeltáró elméletével, miszerint a mainstream lét velejárója az előbb-utóbb elhatalmasodó indolencia, így törvényszerű volt a gyengébb eresztés – kérdés, mit szólna ehhez mondjuk Dave Grohl?

Az Amaryllis felépítése ugyanúgy a kontrasztokra épít, mint tette azt korábban a TSOM, így aztán a húzósabb nóták mellett jócskán akadnak lírikus hangvételű pillanatok is. Ez önmagban nyilván nem sokat jelent, ugyanakkor az eddigi produkcióikat viszonyítási pontként kezelve szembetűnő a minőség esése, ami az első kislemez, a Bully kapcsán válik először kézzelfoghatóvá. Ennyire izzadságszagú felvezetésre eddig nem akadt példa a zenekar történetében, amit tovább ront a kórus bántóan egyszerű dallamvezetése, ennek ellenére mégiscsak Brent Smith erőtől duzzadó, maszkulin hangja az, ami – némi pikírtséget megengedve: ismételten – megmenti a Shinedown lemezét a totális középszer süllyesztőgödrétől. Az érzelmes témákat is olyan meggyőző magabiztossággal tálalja fel, hogy ha netán Woof Daschundnak valamikor a közelmúltban tették volna fel a szexuális beállítottságára vonatkozó kérdést, Mick Jagger helyett, lehet, talán valami mást mondott volna. Mindezek dacára a zenekar mégis képes volt elkövetni azt a baklövést, hogy nem dolgoztak kellően Brent alá, hogy neki csak a habot kelljen ráfújnia arra az ominózus tortára. Félretéve a rettentő esetlen humorizálást, a borzasztóan fogós Unity, az I’m Not Alright, illetve a Miracle mellett nem sok potenciális slágert tudnék kiemelni, ellenben a lágy momentumok nem állják ki a négy évvel ezelőtti önmagukkal történő párhuzamba állítás próbáját; a zárás példának okáért az egyik füleden megy be, az átellenes oldalon pedig azonnali hatállyal távozik is. Ehhez társul továbbá az, hogy a keménynek szánt dalok egyike sem igazán tud magával ragadni, csak a nyitó Adrenaline sodrásában van meg a kellő „dög”, a továbbiakban nem képesek átugrani önmaguk árnyékát (a mélypontot nálam ebből a szempontból a My Name című szerzeménynél érték el).

A vicc az egészben az, hogy még így is kellően karakteres a megszólalásuk ahhoz, hogy a hasonszőrű zenekarokat maguk mögé utasíthassák (a Here and Now-t azért csuklóból lenyomja az Amaryllis), de ez inkább tekinthető a tengerentúli szintér lesújtó kritikájának, semmint az ő érdemüknek. Négy év után néhány kellemes fellángolásnál azért jóval többre kellett volna futnia…

6,5/10