Shinebuilder – Shinebuilder

Valljuk be, egy-egy szupergrupp megalakulása mindig eseményszámba megy, egyúttal jóval nagyobb előnnyel is indul többi elsőlemezes társához képest. Elvégre a nagy nevek egyfelől mindig maguk köré vonzzák a már korábban kialakult rajongóbázisukat, másrészt a szakmai oldal is nagyobb odafigyelést tanúsít az előzőleg bizonyított zenésztehetségek konstellációjára, „ha külön-külön is ilyen jók, együtt biztos valami hatalmasat fognak alkotni”-alapon. Legyenek az illető muzsikusok bármilyen stílus képviselői is, a fenti megállapítás általában mindig megállja a helyét, hiszen még egy kevésbé A-kategóriás zenész is képes valami egyedit alkotni, ha maga köré trombitál pár elismertebbnek számító nevet.

A Shrinebuilder még csak friss hajtásnak nevezhető a belassult, morcos zenék őserdejében, de nem sokáig vacakoltak a bemutatkozó album tető alá hozásában, és egy év után kihoztak egy olyan self-titled albumot, melyet hallva nem véletlen nyalja meg mind az öt G füvét az egyszeri sztónerpajti, az oldschool metalhead és Janó Misi egyaránt. Az Om-dal ihlette csapatnév árulkodó (shrine ‘szentély, oltár, síremlék’), bizony itt iszonyat súlyos – ha úgy tetszik – stoner metalról van szó, mely töménységét oldja valamelyest a tradicionális doom-alapokon nyugvó, földöntúli lebegéssel tarkított momentumok száma, valamint az énekes személye. Winoról már jó ideje tudjuk, hogy nincsenek éppenséggel vokalizálási problémái, hangszíneit akár adott számon belül képes olyan látványosan váltogatni, hogy az egy percig sem válik hiteltelenné vagy erőltetetté, éppen ellenkezőleg: teljes átéléssel képes egyszer a marcona, delíriumos orgánumán közvetíteni szürrealista vízióit, máskor meg mintha csak egy hosszú-hosszú mesébe kezdene kántálós modorában, mintha csak régi cimboránként vezetne minket körbe talajtól elrugaszkodó pillanataiban megálmodott világán… És nem is akárkiket gyűjtött maga mellé a Saint Vitusből és a Spirit Caravanből ismert vokalista: Scott Kelly gitáros ugye a Neurosis soraiból lehet ismerős, de társául szegődött még Al Cisneros bőgős (Om, Sleep, Asbestosdeath) és Dale Crover dobos (Melvins, Nirvana) is, hogy együttesen fedezzék fel a tüskékkel jócskán ellátott, mégis finom melódiákkal a hallójáratainkba kúszó tömény zeneiség mibenlétét, erejének titkát. Ez így persze nagyon ködösen hangozhat, de ha behatóan ismerjük nevezett úriemberek munkásságát, lehet némi elképzelésünk a Neurosis képviselte súlyosságnak, az Om szőtteshez hasonlatos finomságának és a Saint Vitus kimért caplatásának egyvelegéről, ezen jellemzőkből összeálló muzikalitás milyenségéről. Aki ezek után még mindig kétkedni merne, hallgasson csak bele a Pyramid of the Moon itt-ott elkomorodó merengésébe, tán a Solar Benediction fokozatosan kiépülő burjánzásába, és az ellenállás legkisebb kis csírája is gyökerestől irttatik ki belőle.

Ha érdekel, miként ad egymásnak randevút egy sövénynyíró zajos életfelfogása és az űrcombinók füstösképű világjárása, ne habozz és hallgass bele Weinrich atya kis pajtásainak tavalyi dalcsokrába, a csalódás kizárt, elvégre múlt és jelen úgy ad egymásnak randevút az ihletforrás és ihletettség spektrumán, ahogy erre korábban még nem igazán volt példa (bár azért némi tekerés nem árt „rásegítés” címszó alatt). Barátaink pedig november 17-én érkeznek az Újvilágból egyenesen a Dürer Kertbe, hogy élőben is bebizonyíthassák mindannyiótoknak a szónikus lebegés gyógyító hatását, hangulatos voltának bizonyságát. Nem szabad kihagyni!

8/10.