Shadow Of The Colossus – End Game

Tracklist:

01. Beholder of Eyes
02. Odyssey of Curiosity
03. Insurgence
04. Sentimental Proof
05. The Dawning of a New Age
06. Amygdala
07. Deliverance
08. Crown of Nothing
09. Strands of Time
10. The Great Divide
11. The Eleventh Passage
12. End Game

Műfaj: deathcore

Támpont: Suffokate, In The Midst Of Lions

Hossz: 46:16

Megjelenés: 2013. augusztus 31.

Kiadó: szerzői

Webcím: Ugrás a weboldalra

Vajon hova tűnnek a deathcore zenekarokból ilyen-olyan okokért így-úgy kirakott/kilépett tagok? Újabb deathcore zenekarokat alapítanak. A Shadow of the Colossus esetében azonban - amellett, hogy volt Conducting From The Grave és Molotov Solution tagok is vannak benne - a közös múlt az, ami összeköti a zenészeket, lévén Fate néven egy bandában játszottak 2009-ig, egy évre rá pedig megalapították a SoTC-t. Még abban az évben debütáltak is, és a manapság legnépszerűbb összeesküvés-elmélettel (Bilderberg-csoport) foglalkozó lemez elég figyelemreméltó lett, az már más kérdés, hogy a figyelmet nem igazán kapták meg (mondjuk nulla promócióval ez nem is várható el).

A folytatás kiadását is saját kézből oldották meg, ami elég becsülendő (egyre többen választják ezt a megoldást szerencsére), azonban valószínűleg ezzel az anyaggal sem fogják elérni a várt áttörést. Pedig a Shadow of the Colossus tagjai dolgoznak érte rendesen, igaz, nem túl eredeti, amit csinálnak: nagyjából a Suffokate mellé lehetne őket belőni, főleg a lassú tempók dominálnak néhol váratlan, vagy annak szánt begyorsulásokkal, bár a Suffokate-nél ők sokkal dallamosabbak, és a címadóban még női ének is van, sőt, van ahol progresszív deathcore-nak nevezik őket (erről majd később). Ettől függetlenül amikor betalálnak, akkor nagyot ütnek. Erre az első két dal a legjobb példa, de főleg az Odyssey of Curiosity, aminek a főtémáját rettenetesen eltalálták – a baj csak az, hogy ezt a riffet gyakorlatilag négy percig ismételgetik, csak a tempót változtatva, és emiatt pár hallgatás után ki is fut. Ha már a tempók: Jacob Durett nagyszerű munkát végez a bőrökön, bár nem kell géppuskaként ütnie, de főleg a lábait remekül használja. Hangzásilag is teljesen rendben van az End Game (ami direkt van külön írva, utalás a játékra, amelyről a csapat vette a nevét), megszólal rendesen, de se túlpolírozva nincs, se a “vegyünk héthúros gitárt, mert az raj” vasútra nem ültek föl.

Innentől már csak egyetlen dolgot nem érteni: miért hívja mindenki őket progresszívnak (és ezt lehet vitaindítónak venni)? Az kétségtelen tény, hogy vannak az End Game-en olyan elemek, amik stílusidegenek, de igazából semmi olyasmit nem hallani, amit  előremutatónak lehetne nevezni, a Fit For An Autopsy tavalyi lemezén is komplexebb dalok voltak, pedig ők aztán végképp nem a zenei újításaikról híresek, de ha mondjuk progresszív deathcore-ról akarunk beszélni, mindenképp érdemesebb az utolsó The Tony Danza Tapdance Extravaganzával, vagy az A Black Rose Buriallal kezdeni (de ott van akár a Painted In Exile is). Ez persze nem a Shadow of the Colossus érdemeit kisebbíti, mert egy roppant korrekt lemezt tettek le az asztalra pár nagyon kiemelkedő pillanattal, és az előzőnél sokkal személyesebb és okosabb szövegekkel, ami továbbra is életben tart egy sokak által már évek óta halálra ítélt, de csótányként továbbra is kitartóan lélegző műfajt. 7/10