Serj Tankian – Harakiri

Talán rohadékság, ha azt írom, hogy az első szólólemezig, pedig ez a helyzet. Az első Serj Tankian lemez, az Elect the Dead ugyan nem lett minősíthetetlen hulladék, zeneileg legalábbis semmiképp, de azzal, hogy a System of a Down gátlástalanságát próbálta megidézni benne az örmény-amerikai énekes/dalszerző (valószínűleg paradox módon az eladhatóságot szem előtt tartva), hatalmas öngólt lőtt. Az Elect the Deaden ugyanis megfáradni hallatszottak az addig többnyire (Mezmerize), illetve kevésbé (Hypnotize) működő zenei elemek. Az Imperfect Harmonies ezzel szemben totálisan „elsystemtelenedett”, viszont ennél többet nem nagyon tudok elmondani róla, hiszen annak a rövid időnek, amit az album hallgatására fordítottam, abszolút semmilyen pozitív hozadéka nem volt, ha meg is lehet szeretni Tankian poplemezét, ahhoz az enyémnél jóval több türelem szükségeltetik. Ezek után nyilván úgy tűnhet, hogy sapka viselésétől függetlenül savazom szegény közel-keleti születésű barátunkat, ezt azonban a cikk végén lévő pontszámmal valamelyest cáfolni kívánom. A Harakiri ugyanis egyértelműen Serj eddigi legjobb szólóanyaga, több rendkívül jó dallal, a nagy, (fél)kövér B osztályzattól csupán néhány bosszantó apróság választja el. Serj énekhangjáért/stílusáért sportszerűtlen lenne pontot levonni, mert megosztó, nekem is újra hozzá kellett szoknom, és sokszor eszembe jutott a lemez hallgatása közben, hogy a dalok többsége más énekessel még sokkal jobb is lehetne. Ami viszont nem megbocsátható, hogy vitatható kvalitásokkal bíró énekesünk borzalmas albumkezdést produkál: az első három, erőltetett „énekdallamokkal” és steril zenei alappal operáló dalnál (Cornucopia, Figure It Out, Ching Chime) majdnem ott is hagytam a francba az egészet. Főleg, amikor elkezdődött a Ching Chime, ami olyan üdítő ütődöttség kívánt lenni, mint a Hypnotize-on a Vicinity of Obscenity, de a szerző most sajnos nyaktöréssel ért földet a ló túlsó oldalán, olyannyira, hogy az év egyik legrosszabb dalát tisztelhetjük a számban. Aztán a Butterfly-jal varázsütésre megjavul minden, innentől öt kiváló, vagy legalább jó dal következik, gazdag hangszereléssel és fogós dallamokkal (igen, még a kissé agresszív elektronikával felvértezett Deafening Silence is tetszett). A nagy sláger persze a címadó Harakiri, aminek, az album többi részével ellentétben, még a dalszövege is nagyon jól működik („Within our dreams, we all wake up/To kiss the ones who are born to die”). Érdekes módon a középső blokk még a végén érkező, kiherélt System of a Down dalokat is felértékeli, ebből gondolom, hogy a lemez felépítése elég szerencsétlen lett, a többi dal közt megbújva talán még a gyenge kezdőnóták is valamivel jobbnak tűnnének.

Ami sokaknál kiverheti a biztosítékot, az nem más, mint az (ál)intellektuális, művészkedős attitűd, ami elgondolkodtat, hogy talán a Kaukázus zenekar se véletlenül választotta a nevét. Megint kapunk kultúrmocskon kissé álszent módon élcelődő szerzeményt, a Reality TV képében, ami annak ellenére is zavaróan demagóg, hogy ebben találhatóak a lemez legszellemesebb sorai („A genetically mysterious horde of specimens/Sharing their empty lives with me”). A dalszövegek miatt egyébként is ment a pontlevonás (de csak egy fél, mert ez is nagyon vitatható), Serj ugyanis most már végképp a zeneipar Ahmadinejadja lett, köszönhetően az aktuálpolitika erőteljes jelenlétének, és az antipatikus „know-it-all” megnyilvánulásoknak (lásd Occupied Tears és talán az Uneducated Democracy is). Az egyébként bixler-zavalásan elvont szövegekbe lépten-nyomon politikai jelszavakat csempészett a „mester” („Why pretend that we don’t know/CEO’s are the disease”), egy közéleti szócsőként is funkcionáló, kényszerű önkifejezést tartalmazó lemez pedig nem biztos, hogy sokak szeretetét el fogja nyerni. 5,5/10