Nos, az orosz Septicopyemia zenéje se éppen a prűdeknek készült, erőteljesen perverz és bizarr szövegvilággal és koncepcióval megáldott banda (olyannyira, hogy a klipjüket nem mertem berakni, mert enyhén szóval is sokkolóak a pisilős, kakilós videóbevágások…) Az Ivanovo-i srácok elég korán belekezdtek a pornogoregrind műfajába, 1995-ben alakultak, két demó után végre megjelent tavaly az első nagylemez, mely külsőségek terén is hozza a műfaj szokványos kliséit.
Zeneileg a dallamosabb megoldásoknál a korai
Cannibal Corpse-ot jutatták eszembe, míg az alapvetően súlyos és gyors részek a tipikus gorecore és pornocore elemeit egyesítik egész jól a grindcore megoldásaival. Akadnak egész tehetséges megmozdulások és jó ötletek, de ez a műfaj soha sem a nagy újításokról és világmegváltásról szólt, így az orosz srácok is a stílus már rég kitaposott ösvényeit járják újra, igaz nem öncélúan.
A számok többsége 2 perc körüli átlagot adnak ki, és a hangzás is megfelel annak a tábornak, akiknek bizarr vágyait könnyen kielégítheti a
Septicopyemia. A korai
Carcass zenei palettáját színesen vázolják gennyel, szarral, ondóval és vérrel… kiemelni semmit se szeretnék, legyen elég annyi, hogy műfaján belül erős anyag, melyen sokat segít a 2 vokálos megoldás. Az egyik a tipikus mély torzított gore vérhányás, míg a másik a gridncore-ra jellemző vékony süvöltő károgás. A riffek vastagok (néhol nagyon is
Dying Fetus félék a megoldások), máshol középtempósak (ilyenkor
Pungent Stench szerű), a basszus mély, s a dobok nagyon tompák, ezen kívül pedig: betegség, betegség, és még több burjánzó betegség…
Ha belegondolok, hogy a gorecore és a porncore egyaránt alapvetően öncélú és ritkán hallgatható anyagokat tesz le az underground elfeketedett asztalára, akkor ez a korong egy remek újszülött torzó. Embrió, mely ha az egészséges világ érdekeit nézzük, jobb, ha meg sem született volna… azonban a világ sem nem egészséges, se nem szép, ahogy az élet is tele van a perverzió és a közízlés elfojtott vágyainak infarktusaival!
90%
Septicopyemia @ MySpace
