Nem tudom, ki mennyire ismer kisebb-nagyobb európai bandákat, de a balkán felé haladva, olykor komoly meglepetést okoznak a minőségi produkciók. Így van ez a török illetőségű Self Torture esetében is, a kis ankarai zenekar előtt még szép pálya ívelhet fel, s az eddigi lerakott anyagok is kibaszott erősek és sulykolóak. A kezdetekért Ozan Tol és Mehmet Stevenson a felelős, egy késő nyári éjszakán, akkor még akusztikus jammeléssel, poénból indult az ötlet, melyhez betársult még Cenker Yilmaz gitáros és Oktay Fistik dobos is, hogy megalkossák a véres török mészárszéket. Mindenki más és más zenei színtérről jött (Hardcore, Death, Thrash és Black Metal), hogy ebből mi kerekedett ki, s hogy miből lesz a cserebogár? Természetesen a kezdetekből és a pajorból… olyan extrém és intenzív zenét igyekeztek megalkotni, melyben benne foglaltatik a két közös érdeklődési pont… a Turmoil és Napalm Death! A produkcióból is természetesen egyértelműen érezhetőek a hatások, melyeket ők maguk is elismernek a biográfiájukban, 2002-ben kijött a Mislead című kislemezük, melyet 2004-ben az igencsak fura Person-A folytatott, s 2006-ra kijött, az eddigi legérettebb (mind zeneileg, mind hangzás, mind külcsín terén) az, amiről most olvashatsz.
Már az elején leszögezném, hogy nem csak a fentebb említett két nagy név határozza meg a koncepciót, érezni ebben a Terror, Hatebreed, Born from Pain vagy a korai Pro-Pain megoldásait is. Azt is itt az elején, el kell, hogy mondjam, amit csinálnak, az egyáltalán nem új, nem egyéni és nem is világmegváltás, ám ennek ellenére maximálisan profi, élvezhető és építő zene, egy olyan sceene-ből érkezve, ahol nem éppen a bunkósbot féle, megbaszlak anyád hátán HC az elterjedt…
A kezdő Hate Anger Fury ugyanazokat a mozzanatokat viszi végig, mint az egész lemez, agyas death metál témák,lecsonkított szaggatott HC burjánzásokkal, és erőteljes, jól megérett gyűlöletes orgánumú vokállal, itt-ott egy kis kórus, avagy minden szegmens jellemző, egy mai és jól eladható trendi zenére, mely szerencsére ennek ellenére mégsem a csontig rágott metalcore stílusból építkezik elsődlegesen. Hogy adhat-e valamit ez az utóbbi műfaj szerelmeseinek? Természetesen… a Cement súlyosan köt, lépdes és taszít, ahogy a Capable kimért lépegetése se tudja mellőzni a fejbólogató mivoltot!
A címadó dal kezdése talán az egyik legsúlyosabb és technikásabb dolog, jól kicsavart témákkal, bár nekem unalmassá válik idővel, hogy állandóan beállnak a tipikus paraszt HC alapjai mögé, nem szárnyalva a rengeteg lehetőséget adó death és grind ficamokba, na de sebaj, már támad is a néhol groovos Self Serve, a Ghost szaggat, akár egy átkozott kontakthibás rádió, ahogy Yesterday's Picture sok leállással és modern szállni vágyó dallamokkal operál. A Balance magabiztos kezdése után robban be, itt érezni némi thrash elemet, ahogy a lemezen is itt-ott, ám ezek csak a disszonáns hangok elkerülése miatt kerültek terítékre. Az Elsewhere egy újabb beteges lófasz, súlyos témák, súlyosak! Kérem szépen, ez már zene, bár kissé egysíkúvá válik a végére, ám a Pick up Those Fallen jól építkezik a tört tekerésekkel, és a nem gyengén agresszív pergőkkel. Az első meglepetés az utolsó előtti dal, a Water remek leállásokból szépen jön fel, hagyva üres járatokat, melyek a döngölő ritmusos hörgés-ordítással szépen egyengeti a gyűlöletes mezsgyén a hallgatót, a záró nóta, a Stilldown pedig kisebb-nagyobb eltérésekkel (fura rádiós rapelgetős vokál, némileg iparias hatások, és sebes punkos részek) is az eddigi jól bevált megoldásokat sorakoztatja fel.
Zárásképpen, meg kell említeni, hogy a srácok összjátéka bravúros, és őszintének tűnő, ám számomra sok helyen Mehmet Stevenson vokáljának erőteljessége ellenére egysíkúvá lesz a lemez folyamatos hallgatása mellett, s ez a zenére is jellemző. Talán jobb lett volna bele pár igazán grindes rész, talán egy-két szóló is elfért volna, hiszen a thrash háttér érezhető, amit azonban mindenképpen ki kell, hogy emeljek, az Semih Ornek egyszerű, halálpontos és súlyos dobjátéka. A dalok 2 perc körül mozognak, éppen annyira hosszúak, amennyire kell, így nem vesztik el intenzivitásuk, s még ki is tudják pofozni a megkezdett témákat-koncepciókat. A hangzás a helyén van és a borító is, bár a külsőségek inkább valami modern death metált sejtetnek, mint egy fogós paraszt HC-t.
