Segítség, ez most metalcore vagy hardcore?! – a Polar. és a zsánerzavar

Tracklist:

01. First Breath
02. Blood Lines
03. Glass Cutter
04. Black Days
05. Before the Storm (km. Ellie Price)
06. Mountain Throne
07. Vipers
08. Shadowed By Vultures
09. Paradise
10. Create
11. Our Legacy

Műfaj: metalcore

Támpont: The Ghost Inside, Heights

Hossz: 34:07

Megjelenés: 2014. február 10.

Kiadó: In At the Deep

Egy-két értelmetlenül elfajuló vita kapcsán gyakran felmerül, hogy a műfajcímkézés mennyire egy ördögtől való szokás. Nem az. Pont egy másik klisé, a „mindent eljátszottak már” jelzi azt, hogy a véget nem érő információ-áramlás közepén szükség van a keresést és találást segítő mankókra, és erre tökéletesen alkalmas lenne a műfajozás. Lenne, ha nem használná őket mindenki – persze ha tökéletesen működne, akkor meg sokkal könnyebb lenne egy adott skatulyát hallgatni a végtelenségig, ami megint nem jó. Ettől függetlenül azért érdemes néha kicsit utat vágni a zsánerdzsungelben, a mai téma pedig a Polar. új lemeze kapcsán az a fránya metalcore-hardcore vita.

Most hagyjuk azt, hogy állandó jelleggel kapja meg az A Day to Remember és a Bring Me The Horizon a gimit kezdő rajongóitól, hogy ők hardcore zenekarok – ez a műfajszakértés Valóvilága, ezen háborogni nem csak felesleges, de úriemberhez méltatlanul könnyű időtöltés. Low-hanging fruit. Nemrégiben lett ennél sokkal érdekesebb téma is annak a jelenségnek köszönhetően, amely kapcsán egy Ghost Inside lemez kritikájában Bali Dávid ilyen gondolatai kerülték el mindenki figyelmét a Parkway Drive öt pontja miatt: „pozitív kisugárzású, modern hardcore elemekkel előszeretettel játszó metalcore, „vaskos és határozott középtempók, valamint hangsúlyos helyeken plántált breakdownok váltakoznak hol In Flames-ihletésű, hol modern (és nem melodikus!) hardcore elemek közrefogásában”. Nem épp a The Ghost Inside stílusteremtő erejéről tanúskodik, de az azóta eltelt években tényleg sok lett az olyan zenekar, amelyek sem kiállásukban, sem hangzásukban nem kívántak a két műfajkép között dönteni. Ilyen lett a Stick To Your Guns, ilyen a Counterparts, Nagy-Britanniában pedig ilyen a Heights, a Napoleon és bizony a Polar. is. Ami mi is?

METALCORE?

Arról már többször is, legutoljára pl. egy Caliban kritikának álcázott német színtéráttekintésben szóltunk, hogy a metal és a hardcore randevúi hogyan változtak az évek, évtizedek során, és az új évezredre hogyan kezdett el igen nagy tempóban átértékelődni a műfaj nevében a hardcore. A Strongarm esete az As I Lay Dyinggal. Humanity Is The Devil Wears Prada. Kellemetlen, de ez van. Elmondtuk már. Ugyanakkor a 2000-es évek metalcore bandáit vizsgálva az is kitűnik, hogy egy Polar. (és társaik) zeneileg nem épp egy Darkest Hour, nem egy Caliban, nem egy Haste the Day. Lehet-e ettől még metalcore? Természetesen, hiszen a Satelles-ben szintén hasonló határterületre kalandozó Bali Dávidnak igaza volt: a Ghost Inside is az. Mi más lehetne?


Metalcore a Ghost Inside első lemezének idejéből.

DALLAMOS HARDCORE?

Sok zenekar kapta már meg ezt a címkét azóta, hogy a Faith bevett egy második gitárost 1983-ban, és ahhoz képest, hogy szinte egyikre sem hasonlít a Polar.-vonal, mégis ez az egyik leggyakrabban elsütött zsáner velük kapcsolatban.  Dag Nasty, Unity, Gorilla Biscuits, 411, Drift Again, Temperance, Falling Forward, H2O, Ensign, Reach the Sky, Modern Life Is War, Sinking Ships, Defeater. Ezek igazi, színtér-hitelesített „melodic hardcore” bandák, és egy Polar. vagy egy Ghost Inside kicsit sem hasonlít rájuk, magát a jelzőt mégsem lehet 100%-osan elvetni velük kapcsolatban. Ennek az oka az olyan műfajkorcs bandák létezése, mint az It Prevails: már közelítenek a Polar.-hangzáshoz, és (jobb híján) mindenki ezt a címkét ragasztotta rájuk. Jogosak a kardinális kérdések: akkor most melyik a helyes szó, mit használjunk, ha el akarjuk kerülni a hardcore színtér gúnyos nevetését, és persze azok értetlenkedését is, akik a metalt csak Strömblad-riffekből tudják elképzelni?


Dallamos hardcore a Ghost Inside első lemezének idejéből.

A megoldás valószínűleg az, hogy ami a Ghost Inside, a Polar. és növekvő számú társuk kapcsán a vita tárgyát képezi, az gyakorlatilag a metalcore egy “új” változata. Távol áll attól, ami miatt olyan sokan kérdőjelezték meg a szó második felét, de annyira nem kanyarodik vissza a „klasszikus időkhöz” az arányok helyretételében, hogy az igazán befogadható legyen a hardcore színtér számára. Ha az It Prevails egy olyan metalcore zenekar volt, ami Takenen, Hopesfallon és Shai Huludon nőtt fel (és ebből a szempontból kvázi jogosan kapta meg azt, hogy dallamos hardcore-nak nevezzék, mégha ki is lógott abból a kontinuitásból, amit az imént felvázoltunk), akkor ez az új generáció olyan, ami figyelmen kívül hagyja a félig agyonmetalosított, félig kivasalt hajú éveket, és nem idegenkedik a modern hardcore-tól (meg a The Carriertől), de egyetlen valódi dallamos hardcore zenekarhoz se lehet őket kapcsolni. Ez így sok? Egyszerűsítünk.

A KONSZENZUS

Metalcore. Egy olyan forma, ami jó irányba halad (nem az egyetlen). Nem lop annyit a skandinávoktól, nem ugrik kényszerűen emóba a refréneknél, nem guggolgat, nem hallatszik benne a Hajógyári’. Szinte kétségtelen, hogy nem fogják elérni azt a pontot, amibe az irány mutat, de átgondolva azt, hogy mik történtek a 2000-es években a metalcore „zászlaja alatt”, a poharat nyugodtan mondhatjuk félig telinek.

A KRITIKA

700 szavas felvezetéssel. Érdekes, hogy a címkézési gondokkal nem küzdő Architects kiszivárgott lemeze (ami bizonyára a hangzás miatt merül most fel) is nézhető ugyanabból a nézőpontból, amiből a Shadowed By Vultures is, csak náluk a megítélésbe gazdagabb előélet szól bele, de amúgy az értékei egy részét ugyanúgy annak köszönheti: hogy miket nem csinál. Azt már leírtuk, hogy mi nem történik a Polar. anyagain, de szerencsére ennél azért több van az új lemezben, ugyanis majdnem sikerül teljesen tökéletesíteniük azt a hangzást, amivel korábban ők, és egy másik, de azért olyan távolinak mégsem érződő verzióban a While She Sleeps is tarolni tudott. Minden egyes másodperce (kivéve talán az Ellie Price hangjára írt Before the Storm) koncertre van tervezve, és a slágerek száma alapján tartósan le fogja szorítani az első album dalait a setlistekről – hogy ez a korábbi The Ghost Of A Thousand gitáros érdeme-e, azt csak sejteni tudjuk. Bár nem ússzák meg gyengébb dalok nélkül, de így is tartósabban tudták hozni azt, amire a Heights tavalyi albuma csak villanások erejéig volt képes, és a lemez hangzása, meg persze a témák egy része olyan zárógondolatot pecsételnek meg, ami az egész műfajkérdést rövidre zárja: a Shadowed By Vultures közelebb hozza a közönségéhez az Architects és a WSS zenéjét, miközben csak annyira formálják át azt, amennyire egy ilyen kordonbontáslazítás megköveteli. 7.5/10