Seether – Holding Onto Strings Better Left to Fray

A látogatók nagyobb része biztosan hallotta már a Seether nevét, de ha mégse, akkor – az Evanescence-es Amy Lee-vel átdolgozott gigaslágert – a Brokent már biztosan, hiszen minden összetört szívű tinifiú és lány posztolta már legalább egyszer életében a Facebookon, vagy kérte már kívánságműsorban a helyi rádióban. A Seether hírnevének legnagyobb alapköve ez, ami mégse volt elég ahhoz, hogy az egész világgal megismertessék nevüket. Sosem tudták igazán elérni azt a népszerűséget, amit szerettek volna, hiszen mindig is egy egyslágeres banda maradtak a legtöbb ember szemében, szemben mondjuk az Evanescence-szel, vagy a Three Days Grace-szel, akik egy egész lemezen keresztül tudták szórakoztatni a nagyérdeműt. Voltak azonban nagyon erős próbálkozásaik a Brokenen kívül is, például megcsinálták minden idők egyik legjobb feldolgozását, a Careless Whispert, mely számot most már heteroszexuális férfiak is meghallgathatják anélkül, hogy össze kellene szorítani a hátsó fertájukat.

Ez viszont még mindig kevés ahhoz, hogy egy igazán kiemelkedő bandáról beszélhessünk, hiszen az eddig megjelent hat nagylemezük közül egyikre sem lehet azt mondani, hogy alapmű lenne a rockzene történetében, így akár egy igazi vízválasztónak is tűnhetett Holding Onto Strings Better Left To Fray, amiről több kritikus is úgy nyilatkozott megjelenése előtt, mint egy modernkori csodáról. Sajnos azonban a nagykiadó átka ezen a lemezen is kiütközik már az első hallgatások után is, hiszen egységes hangulat, mint olyan, nem létezik. Írtak lassú, érzelmes számokat, country nótát, szomorkás rockballadákat, és mindent, amit el lehet képzelni, ezzel párhuzamosan pedig túlságosan kijön az, hogy széles közönségnek készült, ami sosem jó egy ilyen lemeznél.  A Seether legnagyobb ereje az olyan dalokban ütközik ki, mint a Master Of Disaster, Roses, vagy a – hihetetlenül fogósra sikerült – Forsaken, ahol a stílus követelményeit szem előtt tartva egyszerű alapszerkezetű, mégis szívhez szóló, keserédes dalokat írtak, amelyekből nem árad az őszinteség az előadó felől, inkább csak a bevált sablonok (szövegek és dallamok terén is) nyerik el a hallgató szívét és emiatt válnak szerethetővé ezek a tételek.

A klisés dalcímekkel összhangban a dalok szövegei is követik a jól megszokott alternatív-rockos befordulást, ami egyáltalán nem gond, az viszont igen, hogy a dalok hangulatától függetlenül minden szám szövege ugyanazt az elkeseredettséget, és melankóliát sugározza magából, mégha a sok helyen pörgős, és pattogós gitártémák egyáltalán nem ezt követelnék meg. Nehezen találták meg az összhangot a dalokban, és talán ez a másik oka annak, hogy annyira erős rajongótábora sosem volt és nem is lesz a Seethernek, mint fent említett társainak. Legjobb példa ennek ellenkezőjének bizonyítására a Staind, akiket talán nem hallgatnak annyian, rajongóik mégis sokkal jobban megbecsülik őket, hiszen az egységesen depresszív hangulatú számaik csak egy – egyébként igen széles – rétegnek szólnak, de nekik „nagyon”.

Nem hiszem, hogy bárkinek is sokat változna ezután a lemez után a bandáról a véleménye, hiszen hozták a „kötelezőt”, az albumonkénti egy-két sláger itt is megvan, ez azonban a mai igen erős mezőnyben nem számít kiemelkedő teljesítménynek. A hullámzó színvonal miatt erről a lemezről is legfeljebb csak csipegetni lehet, egységes albumként nem állja meg a helyét. Sokkal szívesebben meghallgatnék egy olyan Seether albumot, amit nem a Sony és a Warner kezében levő Wind-up Records ad ki, akkor talán jobban ki tudnának bontakozni a srácok. Vagy az is lehet, hogy tényleg csak ennyi van bennük, és a 11 év munkájából lassan egy nagyon szép best-ofot ki lehet adni, de ennél többet sajnos nem várhatunk egyelőre a srácoktól.

5/10