Seattle Sky – Los Angeles New York Seattle (EP)

Tracklist:

01. Ciao Dolce (4:44)
02. Until Our Judgement Day (6:04)
03. Sunset Gold Beats Sunrise (4:47)

Hossz: 15:35

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Seattle Sky 2005 májusában alakult, megint csak nem részletezném a szokványos (nem csak hazai bandákra jellemző buktatókat). Énekes nélkül dolgoztak, végül 2006 őszén rátaláltak egy kanadai magyar srácra, Kiss Pete-re. A magyar kiejtésével még akadhatnak gondok, de az angol evidensen perfekt, kreatív szövegeiben és hangjában látott fantáziát Németh Viktor – gitár, vokál, Henc Peet – basszus, Markus Dániel – gitár és billentyűk illetve Darida Ádám – dob és megint csak ének. Szerintem nem vagyok egyedül azzal az észrevétellel, hogy ennyi ének poszt egy zenekarban könnyen leszűkíti a kört, amit játszhatnak. Valami pop-os, rapelgetős, nyálas, zselés zene… vagy valami über mély művészkedés, ez utóbbihoz jobban tapad a valóság, de csakis jó értelemben. Hogy folytassam a kitérés után a biográfiát; „Másfél-két év közös zenélés és Pete-tel egy fél év közös gyakorlás után úgy döntöttünk, megérett már a dolog annyira, hogy a külvilág is tudjon róla, de alapkoncepció volt, hogy nem akarunk 20ezer forintos demokat csinálgatni, és így Magyarország egyik legszínvonalasabb stúdióját, a Bakery-t tűztük ki célul…” 2007 májusában kezdték meg a felvételeket Bodnár “Bogyó” Péterrel (akit munkáiról azt hiszem nem kell bemutatni), s kb egy hét alatt el is készültek vele, most ott tartanak, hogy törekszenek arra, hogy klubokkal és fanzinekkel ismertessék meg a zenéjüket, ennek apropóján kaptam meg a 3 számos EP-t Peettől, egy régi ismerősömtől a dA-ról, aki amúgy a zenét tökéletesen kifejező borítót is elkövette.

Ahogy elnéztem az Interneten, post rocknak és post hardcorenak egyaránt titulálják, ők maguk experimentális hardcorenak tartják azt, amit játszanak, s ez részben találó is azt hiszem. Zenéjükre jellemző a harmonikus lágyság, populáris pattogás könnyen emészthető lüktetéssel, célratörő mohó súlyossággal, melyek által egy megbízható mélység keretein belül maradnak, nem megtörve a tudatosság és az érzékiség égre magasló bújócskáját. A Ciao Dolce magabiztosan lépked, kellemes dallamokkal és szépen formált énekkel építkezik, fokozatosan fejlődik fel, néha be-beszaggatva, remek dúdolható refrénnel megspékelve (és itt jön ki a sok zenekaron belül kiosztott poszt), 2:02-tól gyönyörű leállás, melyek tovább repítenek a szelek szárnyán, operálva a lágysággal és megjegyezhetőséggel. Szövegek terén is sok hangsúlyt helyeznek a srácok az érzelmekre; egy bérgyilkos beleszeret egy lányba, akit végül meg le kell lőnie… ezt szimbolizálja a halk üvöltés és a közönyös mondás is. Visszatérve a zenére 3:37 az első olyan pont, ahol a srácok igazán kimutatják foguk fehérjét, igaz csak rövid ideig, de pakolós dobok és a hörgő vokál egyértelműen az utolsó Fear My Thoughts, Vulcanus lemezére hajaz. Majd visszatér a már fejünkben jól megragadt kellemes refrén és zárul a dal. Nagyon jól szól a lemez, minden hangszer a helyén van, s a tudás is magabiztos, mintha nem is egy hazai zenekar korongját hallgatnám… Számomra a lemez legjobb dala egyértelműen a Until Our Judgement Day. Alapvetően egy szomorú, fogós dallam szekcióval van megáldva, mely szépen bontakozik kis, komorabb és szárnyalóbb fellélegzésekbe egyaránt,tipikusan azt a képét mutatja be a zenekarnak, hogy gondolkodik, utalásokat tesz a közelmúltra és a jelenre, a világunkat átölelő és emberi mohóságból, gonoszságból elkövetett tragédiákra, a politikára, mint népekkel és tömegekkel operáló gazdasági bábjátékra. A társadalomra tekint rá olyan értelemben, hogy miket gondol az egész emberiség egy adott problémája után, példákat ők sem hoznak és én sem, a hallgató képzeletére bízzák a dolgot, mely megint csak a nehéz téma ellenére könnyedén szökell a szomorú dallamok szárnyán, fel a magasba, felhők közé, a várostól távol… 1:20-tól megkezdődik egy igazán fogós, kórussal jól megtámogatott riffelgetős rész, melyről nekem megint csak a Fear My Thoughts, s egy picit talán Heaven Shall Burn dallamosabb lépegetései jutottak eszembe. Majd folyik tovább a már megkezdett dallamfüzér, felhangoznak a zongorák kesernyés dallamai, melyek szépen adnak közre egy újból tovább vihető zenei struktúrát, elenyészően vesztve csak el a megkezdett koncepciót… minden visszaépítkezik lassan a már egyszer lefutott menetre és a pár megint csak belénk ivódott szépséggel zárnak, némi sípoló gitárral, pergővel, tammal lassan elhalkulva.  Az EP utolsó dala számomra egy pici csalódás, hiszen a Seattle Sky főiránya lesz a továbbiakban Peet elmondása szerint. A Sunset Gold Beats Sunrise, szövegileg egyszerűen csak a metaforákra ügyeltek, esztétikus összképet formálva a szépség beteljesüléséről, ennek ellenére ez a legszomorúbb nótája a srácoknak, a már fentebb vázoltak alapján ez is építkezik, rengeteg részből ad közre egy nagyot és egészet, kevés benne a nyers erő, de könnycsepp számláló mivoltja miatt könnyedén kárpótol is érte… nem is akárhogy!

Nos, én azt tudom elmondani, amit mondjuk az Embers (és más hazai és nemzetközi banda) esetében is; nagyon jó, amit csinálnak, tudás is van, koncepció is, s persze igény (is) van rájuk, de újítás annál kevesebb… Kellemes hallgatnivaló, tele remek ötletekkel, de a világmegváltás még várat magára, holott igyekeztek; az egyediség sántít némileg, de a zene hangzása, technikai tudása és felépítése révén mégis csak táncra kél. A Seattle Sky zenéje, olyan akár egy kenyér megvajazása, lágyan kenődik, olvad a karaj kenyérre a csoda, de a kés éle olykor beleszánt… bízom benne, hogy a sikerekkel is így lesznek!

10/ 9,6 (mélység-magasság madár-távlatból)