Screamo, ami tényleg az: öt idei nagylemez

Ugyan a screamo már az 1990-es évek elején megjelent az Egyesült Államokban, mint a fővárosi/marylandi emo egy extrém leágazása, a szó egészen addig nem volt ismert, amíg el nem kezdték az új évezredben rosszul használni – mintha az “underground” egy igen széles, és tudta nélkül tömegtermékekkel kiszolgált része egyszerűen nem tudott volna jobb szót találni azokra a zenékre, amelyekben nem a metalból vagy a punkból megismert énekforma dominált. Mert ha megnézzük azt, hogy a mindenkori 14-18 évesek (ez a réteg nem tűnt el a Myspace és az emo/scene divathullám leáldozásával, lásd a mellékelt példát) milyen zenekarokra használják ezt a szót, csak annyi közös dolgot találunk bennük, hogy a tiszta ének mellett üvöltést is használnak. Mivel a másik jellemzőjük, hogy a többségük elég pocsék tucatzenét játszik, így a screamo szó elég gyorsan negatív értelmet nyert – ekkor kezdték a valóban ilyen zenét játszó bandákat a hallgatóik “real screamo” vagy “skramz” elnevezéssel illetni, ugyanis ez az alműfaj a meghurcolt gyűjtőnév ellenére máig életben maradt. Nem szól sok embernek, de nem is akar, és cserébe több, mint 20 éve megbízhatóan érkezik az ebbe a halmazba eső bandáktól legalább egy tucat kiváló album. Bepillantottunk abba, hogy mit kínál az idei felhozatal.

TOUCHÉ AMORÉ – IS SURVIVED BY

Dátum: 2013.09.24.
Kiadó: Deathwish
Hossz: 29:
Támpont: Xerxes, The Saddest Landscape

A Touché Amoré képviseli azt a legmagasabb pontot népszerűségben, ahová a screamo valaha is eljutott. Ez nagyjából 90.000 facebookos rajongót, az underground egy nagyobb kiadóját, egy-egy Rolling Stone-, Pitchfork-, és Spin-bejegyzést, valamint egy-két nagyobb turnén (Rise Against, AFI) való részvételt jelent, ami lehet, hogy nem tűnik soknak, de a műfajban elképesztő, azt elnézve meg főleg az, hogy 2008-ban még senki se hallott róluk. 2008 után jött a bemutatkozás a zenetörténelem egyik legslágeresebb screamo albumával, amit lehetett a dallamos hardcore címkéje alá is sorolni, bár ennyire előretolt szenvedés főleg utánuk jelent meg a magukat hardcore-nak mondó zenekarokban. Az elvárások már ez után az egekben voltak, de a kötelezőnél többet is sikerült hozniuk, és az Is Survived By is abba az irányba halad tovább, amibe anno a Parting the Sea Between Brightness and Me mutatott. Az az album még nem döntötte el egyértelműen, hogy a Touché’ hangzásának érése egyben annak a szenvedélyes sodrásnak a csillapodását jelenti-e, amivel népszerűek lettek, de most már egészen biztosak lehetünk benne, hogy a válasz: nem. A korábbiaknál sokkal kimunkáltabb gitártémákból, és változatosabb dinamikai játékból, valamint a megnövekedett játékidőből a csapat pont ugyanannyi katarzist tud az emberbe önteni, mint 2009-ben, de most több ez az egész, mint egy mikroalbum mikromagyarázata a screamoról a mikroblogszférának. Az album egyik legjobb dala, a háromperces To Write Content például egy „költői” levél (Andy Hullnak, a Manchester Orchestra énekesének), míg a Praise/Love már akkor kimeríti a következő percekre szánt hidegrázás-keretet, mikor rájön az ember, hogy csak egy felvezetés. És ez csak a kiemelhető dalok töredéke: ugyan várhatóan ez a lemez váltja majd ki a legkisebb emberpiramisokat, de ettől még sokszor több csúcspillanattal szolgál, mint elődjei. A Touché Amoré eddig is pavlovi kutyát csinált a legtöbb underground kritikusból, és emiatt talán csak most érték utol a hype-ot, de remélem, hogy nem fogytak el azok a túlzó szerelmi vallomások Bolmék iránt, ugyanis most először valóban megérdemlik a túlzásokat. Az év egyik legtöbb emlékezetes pillanatát, legerősebb utolsó harmadát, legérdekesebb központi gondolatát borítják rá az emberre fél óra alatt úgy, hogy nem volt benne “a játék képében” egy magnum opus. Meg egy Mineral dal se. Valaki csengetett? 9/10 (Jávorkúti)

BARROW – THOUGH I’M ALONE

Dátum: 2013.03.19.
Kiadó: Mayfly
Hossz: 45:17
Támpont: Envy, Old Gray, Iselia

Ha fellapozzuk a screamo nagylexikont, akkor a 2011-es év bejegyzéseinél kiemelt figyelemmel olvassuk el a Barrow kimagaslóan konzisztens teljesítmény nyújtó, poszt-rock textúrákat gazdagon és jól használó debüt lemezéről készült sorokat. Ugyanis a Being Without egy remek válasz volt az Envy koncepciós hagyatékára, még ha steril vázat és kortárs megszólalást is kapott a végeredmény, de ez mondhatni természetes a screamo jelenlegi helyzetére akkor is érdemes reflektálnia egy zenekarnak, ha éppen retrospektív célja is vannak. A Barrow esetében szerencsére csak feles az eredménye ennek, ugyanis érezhetően önálló karaktert kezdenek nyerni és ebben egy kenyérre kenhető karizma is szerepet játszik, amely átöleli a dalaikat. Az idei évben visszatérő zenekar ugyanis újfent bizonyította tehetségét impresszív és egyben rideg dallamjátékával, sötét hangulatú atmoszférájával, amely ezúttal újabb mélységet ért el, a Though I’m Alone a sötét éjszakában üvöltő farkas lemeze és egyben az év egyik fontos screamo anyaga. Elég baj lenne leplezni, hogy a tehetséges csapat mennyire képes játszani sokszor öt/hat perces játékidő alatt az ember érzelmeivel; ezek a pillanatok sokszor csomópontosodnak olyan helyeken, ahol spoken word szenvelgés vagy zordabb, ércesebb gitártónusok kapnak hangulatfestő szerepet. Ezek a jelenségek viszont nem éppen kakofonikusak, sőt! Több helyen már-már sludge-szintű (néhol crustra hasonlító) témák jönnek elő, felváltva a screamo jól bejáratott poszt-hardcore ritmikai- és hangzásvilágát, és ettől továbbra sem lett eklektikus a végeredmény (még úgy sem, hogy pl. a Clawhold simán csak egy emo ballada). Ezek egyáltalán nem uralkodóak, de csipetnyi használatuk jelentős pluszt adott az anyagnak, amely amúgy is lubickol a poétikai gyönyörben. A melankólia továbbra is a helyén van, a poszt-rock textúrák talán még atmoszférikusabbak, mint azelőtt, ugyanakkor talán túl hosszúak lettek a megkomponált számok, kicsit felesleges screamóban ilyen sokáig szenvelegni, mert könnyen unalomba fulladhat az érzelmi hullámvasút. A Though I’m Alone egy nagyon lassú anyag (még a screamo verzék is sokszor a középtempót súrolják) remek és sokszínű vokáljátékkal, változatos hangszínnel, így olyanoknak ajánljuk, akik a világvége hangulatot egy hideg éjszakán némi forró teával és egy lassan csordogáló érzelmi darával kívánják átélni. Ahhoz, de persze még sok minden máshoz is, nagyon jó társ a Barrow második lemeze, jó folytatása a debütnek. 8/10 (Budai)

OLD GRAY – AN AUTOBIOGRAPHY

Dátum: 2013.03.11.
Kiadó: Broken World Media
Hossz: 25:41
Támpont: Merchant Ships, City of Caterpillar, I Set Myself on Fire for You

Az idei évnél nem is lehetett volna alkalmasabb évjárat az Old Gray számára, hogy korábbi EP és egyéb kiadványaikat végre egy debüt lemezzel is megfejeljék, illetve felrajzolják a zenei térképre azt a stilisztikai ábrát, ahol az emo védjegyek és a screamo kataklizmája tökéletes egyetértésben tud meglenni, miközben a kortárs poszt-rock betöltő tér, illetve elemhasználat is megjelenik. Az An Autobiography értékét pontosan ezen a tézisen érdemes vizsgálni: a kompozíció titka a rövid játékidő és a sokkolóan erőteljes érzelmi játék, amelyet rengeteg átmeneti intermezzo kísér. Ezeket főleg poszt-rock textúrákként (lásd még pl. Barrow debüt) tudjuk értelmezni, amelyek Singertől spoken word jelenléttel is gazdagodnak itt-ott (pl. a direkt erre feljátszott Show Me How You Self Destruct); ugyanakkor ezek a lassú leállások leginkább az emo stilisztikai jegyeit követik, főként az emo revival standard  “twinkle” gitártechnikáját (pl. I Still Think About Who I Was Last Summer vagy The Artist). A zenekar ugyanakkor nem okoz csalódást azoknak sem, akik az introspektív érzelmi szélvihart kedvelik abban a formában, amikor a screamo a tempó kiterpesztésére (Kidcrash, City of Caterpillar, I Hate Myself stb. vonal) vált, s úgymond elkezdődik a dara, miközben a screamo vokáltémák és a hangszín teljes mértékben a Merchant Ships és Jordan Dreyer megoldásait adják vissza. Ezek a kettőződések egyébként végigkísérik a teljes lemezt, az egészben az az igazán felemelő, hogy az Old Gray remekül eltalálta a két stílus között az arányt, miközben a screamo morális ereje egyáltalán nem leng ki, egyenletesen uralkodik a hangulat. Az jól alkalmazott ritmusváltások, a néhol tényleges poszt-hardcore témafitogtatás (Coventry) pedig akkor lesznek teljesek igazán, amikor a csapat újabb ötletekkel és – nem túl merész, de üdítő – hozzávalókkal egészíti az amúgy is remek formulát. Például az Emily’s First Communion egy telitalálat Becca Caldozóval (Cerce), aki a vonósok remek kihasználása mellett egy újabb kellemes foltját adja a lemeznek az album folyamába könnyen stimuláló hangjával. A java viszont még így is hátra van, a konzisztensen remekül teljesítő lemez az utolsó dalban egy instrumentális poszt-rock epilógussal zár, amely az év egyik leggyönyörűbb pillanata: a vonósok építkezése páratlan intelligenciával lettek megoldva, már-már olyan, mintha az Explosions In The Sky és a I Would Set Myself On Fire For You találkozna egymással. Tradicionális screamo remek emo töltetekkel, kiváló vonós poszt-rock textúrákkal és spoken word hangulati játékkal. Nem véletlen lett az An Autobiography az év egyik legnagyobb kritikai sikere a screamo műfajban, s egyszerűen mi sem tudunk  nem beállni a nemzetközi kritikusok elismerő sorába. Kihagyhatatlan. 9/10 (Budai)

SED NON SATIATA – MAPPO

Dátum: 2013.06.01
Kiadó: Echo Canyon/Adagio830/Protestant
Hossz: 39:38
Támpont: Daitro, Envy

Ha megnézzük a 2000-es évek screamo felhozatalát, már-már tagadhatatlan, hogy ebben a műfajban (a sztereotípiák fényében nem túl meglepő módon) a franciák a legjobbak az új évezredben: olyan kiváló zenekarokat adtak ennek a meghurcolt stílusnak, mint a Daitro, a Celeste, az Amanda Woodward, a Mihai Edrisch, a Belle Epoque, az Aussitot Mort, a Sons of Saturn, vagy épp a jelenleg második albumánál járó Sed Non Satiata. A nevét Baudelaire-től kölcsönző csapat idén tizedik éve aktív, és a felhozatal poszt-rockos, dallamos vonalához tartoznak – nem lógtak sokat az Envy-iskola óráiról (ahol a Daitro volt a padtársuk), ugyanis szinte teljesen ugyanazzal az arányérzékkel építik fel a dalaikat, mint mestereik. Ez alól a Mappö sem kivétel, de ez egyáltalán nem is baj, hiszen már 2005-ben megtanulták, hogy a hallgató hangulatával kell játszani, nem a türelmével, és a dalokat 4-5 perc körül be is fejezik, ezen a recepten pedig azóta sem változtattak (ellentétben a Daitroval). Ebből adódóan az, aki már ismeri a banda korábbi dolgait, érezhet némi rutinszagot (amin az se segít, hogy ez a műfajegyveleg nem épp ritka párosítás) a nyolcdalos lemezen, amit azért Charles Marty énekes sikerrel oszlat el többször is tiszta énekdallamaival. Azon azonban ő sem tud segíteni, hogy a Mappö egész egyszerűen nem tud izgalmas lenni: hiába sül el a libabőrkergetés itt-ott remekül, de ezt a hangzást csak a koncertélmény tudja megmenteni a túljátszottság érzésétől. Tagadhatatlan, hogy a megfelelő körülmények között a lemez egészen biztosan hibátlanul működik (élőben, első screamo élményként, havazásba bámulva, stb.), de ezt nagyon sok hasonló album fel tudja mutatni, és a Mappö hanganyaga igazából ennél többet nem tud nyújtani. 7/10 (Jávorkúti)

COMADRE – COMADRE

Dátum: 2013.01.08.
Kiadó: Vitriol Records
Hossz: 28:10
Támpont: Suis La Lune, Single Mothers

Ha lehet egy szót mondani az idén megjelent Comadre búcsú kiadványra, akkor a legjobb kifejezés a “váratlan”. A hagyományos értelemben vett screamo egyik legerősebb, s legismertebb alakja a 2000-es években a zenekar, mondhatni a DIY egyik ékköve, de igazán a szentimentális rétegtől erősen kilépve szerezte meg a screamo hitvallású szíveket. Ugyan nagylemezekben nem dúskált az életművük (ellenben rövid kiadványokkal és mixtape-ekkel), de alapvető befolyásuk volt a screamo masszív zajba vetett hitére, valamint a tempó erényeinek fontosságára. A Self-Titled ezért volt mindenképpen váratlan, ugyanis a csapat egy olyan rétegzenét szerkesztett screamo név alatt, hogy az néhány gondolatot mindenképpen megérdemelne, és nem csak amiatt, mert vérfrissítő, újszerű és egyedi lett, hanem azért is, mert egyúttal jó is. A váz alapvetően már-már “indie”-s: a csapat valahol az elpuhult öntörvényűség oltárán dobta le screamo kevlárjár, ugyanis a középtempót persze egy arasszal felülről kezelő tempót jelentős indie-s dallamvilág, téma-eszköztár és ritmika egészítette ki. A hangszeres kezelés is pontosan ehhez igazodik, a hangulat pontosan érezhető különösnek, és nem csak indie-nek, de punknak is: hangyányi punk revival (’80? ’90?), poszt-punk porhintés, indie-s punk seggrázás, sőt van néhány dal, ami simán elmenne kis túlzással egy sötét szintis (pop) dalnak is (mikor adna ki egy King Wormöt egy másik screamo zenekar 2013-ban?). Ezeket a hangszeres kísérletezéseket jól oldotta meg a csapat, a szintik, a zongorabetétek (lásd pl. Untitled) és még a trombita is jól működik (pl. Drag Blood). A dalszerkezetek néhol talán ugyan túl hagyományosak, de a csapat próbált minél intelligensebben játszani a verzékkel, az agresszív érzés még mindig ott van az énekben. Talán ez adja azt az egyedi ellentétezést a vokálok és a transzformáción átesett zenei eszköztár között, a csapat nem vetkőzött le teljesen mindent, szinteződnek a dalok a sodrásban, de mégis megvan a harmónia. A Comadre legnagyobb erénye itt pontosan az volt, hogy ilyen őrült fordulatot jól kezelt: feltett kézzel mutatott be a screamo zenekaroknak, hogy így is lehet a kohéziót megtartva (kb. mint az idei, ugyancsak stílusgyakorlat tekintetében földet mozdító The World Is A Beautiful Place & I Am No Longer Afraid To Die-nagylemez). Eklektikus, merész és könnyen szerethető. Kár, hogy később feloszlott a zenekar, ebben az útban még volt potenciál bőven. 7,5/10 (Budai)