Scar Symmetry – The Unseen Empire

Amit két éve aztán sikerült is csont nélkül leverni, ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy a Dark Matter Dimension megjelenését tagcserék előzték meg, ráadásul alig egy év telt el a Holographic Universe (amit sokan még a PBP-nél is jobbnak tartanak) óta. Mint ismeretes, az énekes, Christian Älvestam után keletkező űrt két vokalistával igyekeztek betölteni, akik közül Roberth Karlsson felelt a durva, Lars Palmqvist pedig a tiszta énektémákért. A megoldás nem meglepő, hiszen Christian olyan erényeket csillogtatott, amelyek nehezen imitálhatók veleszületett adottságok hiányában. Ragadós melódiái jelentették a zene sava borsát: azonnal fülbe tapadtak és ezer közül felismerhetőek voltak. Ezek ismeretében talán nem tekinthető meghökkentőnek, hogy a két új dalos pacsirta közül az utóbbi, Lars produkciója jelenti a szűk keresztmetszetet. Persze megjegyzendő, ilyen örökséggel nehéz megbirkózni.

Az előző művel talán az volt a legnagyobb probléma, hogy emlékezetes refrének hiányában túlságosan is szürkének mutatkozott a hanganyag. Ez nagyrészt annak a számlájára írható, hogy Lars – aki képességeit tekintve elmarad elődjétől – nehezen illeszkedett az amúgy jól szuperáló konstrukcióba; az idő rövidsége a PBP esetében sem okozott gondot, ezért itt sem a sietségen múlhatott a siker. Biztos, ami biztos, most két évet hagytak az új opus elkészültére, és úgy tűnik, a plusz időt sikerült is a javukra fordítaniuk. A titkos társaságok világát középpontba állító lemez egyértelműen előrelépés az előzmények fényében, ugyanakkor már most leszögezném, hogy ez az összkép úgy teljes, ha elvonatkoztatunk Christian hiányától, mert bár majd’ minden dal esetében érződik a differencia, ezzel kapcsolatosan inkább elkerülném azt, hogy vég nélkül kössem az ebet ahhoz a fránya karóhoz.

A The Unseen Empire kilenc tételes csokra a The Anomaly című szerzeménnyel indít, aminek eleje olyan, mintha a nagy sláger, a The Illusionist leheletnyivel gyorsabb verziója lenne. A refrén is hasonlatos – tetszetős, amit Lars énekel. Gyanítom, klip is fog készülni hozzá.  A másodikként érkező Illuminoid Dream Sequence tartalmazza talán a legemlékezetesebb hangszeres megoldásokat, a szintitől kezdve az énekdallamokig minden a helyén van, sőt, utóbbiak ehelyütt a legfogósabbak. Az már itt szembeötlő, hogy végletekig odafigyeltek a részletek kidolgozottságára, ennek eredményeként pedig felettébb magával ragadó lett az alapvetően sötét hangulati elemeket felvonultató album atmoszférája. Kár, hogy a keleties hangfoszlányokkal felvezetett Extinction Mantra már kevésbé igyekszik megragadni a hallgató figyelmét, illetve próbálkozik erősen, de a monumentálisnak szánt refréndallamon nagyon érződik a korántsem látens hatáskeltés, ami mesterkéltté teszi, egyszersmind elvesz az élvezeti értékéből.  Érdemes még szót ejteni a palettán új szegmensként megjelenő djent hatásokról, amelyek jelen dalon kívül még a záró Alpha And Omega taktusai közt is felütik a fejüket. Szó sincs skandalumról, nagyon ízlésesen helyezték el őket, és nem mellesleg a hangulatot erősítve passzolnak is az adott szám szerkezetéhez. A Seers Of The Eschaton a legszigorúbb szerzemény a lemezen. A nyúlfarknyi dallamos ének feltűnése teljességgel felesleges, gondolom azért került be, hogy Lars ne csak álldogáljon a színpadon, amikor ezt játsszák – valójában nélküle is kerek az egész. A power metálos sikkantást pedig igazán megspórolhatták volna.

A lemez mértani közepén trónoló Domination Agenda esetében viszont már csak pozitív hangot tudok megütni. A szellős gitártémákkal operáló dal egy akkora pop-metál sláger, ami szerintem szamárpadra kárhoztatja a teljes Sonic Syndicate életművet. Nálam egyértelműen ez a csúcspont. A kissé eseménytelenül kalapáló Astronomicon elszaladt mellettem, a Rise Of The Repitilian Regime viszont sokkal érdekfeszítőbb váltásokkal kalauzol minket egészen a Draconian Arrivalig, ahol már azért érezhető, hogy kifogytak az ötletekből. A záró tételről már volt szó fentebb, még annyit érdemes megjegyezni vele kapcsolatban, hogy ideális epilógusnak minősül.

Úgy tűnik a zenekar tagjai tudatosan igyekezetek kijavítani az előző lemez hibáit, és amit lehetett, azt sikeresen abszolválták is. A rövidebb játékidő és a frissességet erősítő új elemek csatasorba állítása mind az ez irányú törekvést támasztják alá. A két énekes konstelláció is olajozottabban működik, habár egy-két ötletesebb énektémát elbírtak volna még a dalok. Összességében egy jó lemez a The Unseen Empire, de – főleg a korábbiakhoz mérten – nem kiemelkedő.

7/10