Saves The Day – Daybreak

Sajnos a színtérhimnusz At Your Funeral ideje már jó régen lejárt, de azt szögezzük le, hogy a bevezetőben említett jelmondat továbbra is igaz. A Saves The Day egy egész generáció zenekara, s nagyjából egy olyan jellemfejlődésen esett át, mint a Brand New a Your Favorite Weapon óta, noha ezt a kijelentést annak ellenére fenntartásokkal kell kezelni, hogy mindkét banda kezdeti löketei az emo/pop-punkban keresendőek. A Daybreak így az elmúlt évtized alatt végbement arculatváltozás végterméke, s egyben a 2006-os Sound the Alarm által elkezdett trilógia befejező darabja. Természetesen a történet nem ilyen egyszerű, hiszen a műfaji deformálódás – indie pop/rock felé történő eltolódás -, a kiadós hercehurcák mellett a banda majdnem teljes humán anyagában történtek meglepő fordulatok. David Soloway – aki kiemelt szerepet töltött be a bandában – lelépett a Say Anything tagokkal formált, Two Tongues nevű side-projektbe, ahol továbbra is Chris oldalán pengeti – immár a basszusgitár – húrokat. De rajta kívül még fontos Mannuel Carrero és Durijah Lang kiválása is, akik inkább a Glassjawban betöltött szerepükre kívántak fókuszálni. Természetesen a tagcserék után újra hangot kellett hallatni, így tavaly kijöttek egy digitális terjesztésű EP-vel, amely az idén megjelenő, hetedik nagylemez előfutáraként, az 1984 című tétellel rántotta vissza a köztudatba a bandát, amely az idei év tavaszán megtérült a Razor & Tie Recordshoz, hogy most ősszel újult erővel, de valamennyire az elmúlt évektől nem igazán változó arccal jelenjenek meg a színtéren.

A Daybreak képében érezhetünk egy valamelyest összeszedettebb, átgondoltabb összképre való törekvést, s néhol a zene tekintetében egy olyan progressziót is, amely eltolja a zenekart egy még indiesebb irányba, ahol már teljes mértékben elszakad a Saves The Day legénysége a régmúlt hagyományaitól. Így ha párba állítjuk a Can’t Slow Down dalcsokrával, akkor talán nem meglepően tapasztalhatjuk azt az érzést, hogy mintha két különböző zenekar albumát hallgatnánk, pedig Chris alkotta váz a csapat életében egy permanens szerepelő, s a banda univerzális agya is egyben. A Under the Boardson megjelent optimista hangvétel itt valamelyest – igaz nagyon minimálisan – folytatódik, noha a szövegekben megjelennek Chris lelki világára jellemző depresszív elemek egész garmadája is, de ezek kiegészítik a borongósabb hangulatú tételek élvezeti fokát. Amely bizony nem szűkölködik gyér mutatókkal, mert a Daybreak sokszor experimentális, műfajidegen latinos témákkal felvértezett kisugárzása – amely persze 90%-ban a szokásosnak mondható indie rock egyveleg – nem nagyon hagy bennünket unatkozni, s az In Reverie után újra csettinthetünk, hogy valamelyest sikerült fél lábbal kilépni a biliből. Ezért is szívmelengető, hogy a Saves The Day története során talán a leghosszabb dallal nyitva egy kicsit önmaga számára is történelmet írt, mert az elég stílusos, egymástól elütő témákból felépülő koncepció egy ritka megmozdulás a színtéren, s noha, mint felütés nagyon súlyos, mondhatni kárpótol az elmúlt lemezeken elszenvedett hallgatói sérelmekért. A színes paletta természetesen itt nem áll meg, hallhatunk többek között visszanyúlást egészen a Stay What You Are dalcsokrára a Let It All Go segítségével, de tehetünk egy kis utazást a változást hozó In Reverie tételeire is, például az 1984 esetében. Nos, a Can’t Slow Down óta eltelt jó pár év, de alig hallottunk gyors dalt a csapattól. Igaz ezt a mázat már lebontották az emo pop-punk 2000-es évek elején történt térnyerésekor, de elvártunk minden egyes lemeznél egy-egy gyorsabb elszállást, nagyjából olyat, mint amikor a galambok közé dobunk pár kenyérdarabot, azok pedig kevélyesen megőrülnek. Ez a jelenség azonban ezen a lemezen is szinte megtalálhatatlan, de üröm az örömben, hogy sok-sok év után a srácok a Living Without Love tekintetében előálltak egy gyors – igaz erősen brit indie-szerű – dallal, amely bizony úgy kell a lemeznek, mint egy falat kenyér. S mindezt nem azért mondom, hogy erősítsem a galambos látképet, hanem azért, mert a Daybreak néhol kínosan lassú, s a középtempóra való feltornázkodás sem éppen egészséges számára. Bár ez a sebesség előnyös volt számukra olyan tekintetben, hogy megadta a kísérletezgetéshez az alapot. Ennek lett az eredménye a Chameleon, amely a nyitótétel után egy újabb latinos kikacsintás, s így önmagában a Daybreak egyik legjobb dala, különösen színvonalas szövegkörnyezetével, amelyre a dalcsokor teljes futamidején nem lehet panaszunk. A lemez érdekessége továbbá, hogy pár szám tekintetében megjelent egy „alphabet”-szerű tételelnevezés, amely legalább annyira érdekes, mint amennyire magában hordozza az ötlettelenség érzését is. Pedig a klippes nóta, a Deranged & Desperate mellett ezek azok a dalok – a néhol túlságosan is balladisztikus összhatás ellenére – amelyek önmagukban hordozzák az említett progresszió tényét, néhol bizony erősen emo jellegű kikacsintásokkal, bár ez nem túlságosan jellemző. S noha nem mondható el a Saves The Day új lemezéről a tökéletes jelző, a viszonylag koherens összkép, a változatos, stilisztikailag ízletes dalok egy egészen jó lemezt ígérnek, bármennyire beletörhet sok hallgató – az elmúlt években erőteljesen elferdült – bicskája.

Mindenesetre a Daybreak a jellenlegi állás szerint egy megfelelő mederben folyó indie rock áramlat, amely van olyan kedves, hogy nem hagy bennünket megfulladni. Egy remekül megkomponált visszatérés, amely nem váltja meg a világot, de törlesztett valamennyit a Saves The Day adósságából, mert az bizony volt bőven. S noha Chris hangja néhol olyan, mint egy farkára lépett macska – akit talán még meg is dobnak sörösüveggel -, a lemez hangulati faktora vele válik teljessé, az elviselhető elviselhetetlenné.

7/10