“Sátán képében jött elém” – hatan, mint a gonoszok

Meg lehetne ideologizálni ezt a cikket úgy is, hogy ha már a Solid State szinte összes friss kiadványa kap felületet az oldalon, akkor a "másik oldalnak" is teret adunk, de itt sokkal inkább van arról szó, hogy pár évvel ezelőtt elindult egy komolyabb trend az undergroundon belül, melynek számos összetevője (fordított keresztek mindenfelé, a black metal határszegései, ősrock és doom újraélés, Pálffy István új frizurája, stb.) közül mi elsősorban a zeneire fókuszálnánk, hiszen rengeteg olyan lemez született az utóbbi pár évben, melyek kifejezetten "gonosz", okkultista üzenettel bírnak. Önálló kritikában megemlékeztünk már a Graveyard és a Ghost albumairól, volt szó a Castle-ről és az In Solitude-ról is, és most egy nagyobb összeállítást is szenteltünk annak, hogy megismertessük veletek azt, hogy milyen lemezekkel akarják mostanság kicsalogatni belőlünk az ördögöt (kicsit komolyabban gondolják, mint a Heretic Anthem). A félreérthető címet tisztázandó: Ossiannal - ebben - a cikkben nem találkozhattok!

ANCIENT VVISDOM

A Godlike Inferno
33:19 | Prosthetic | 2011.06.07.
† (9/10)

Pusztán a promóciós anyagok elolvasása után tudni lehetett, hogy az Ancient Vvisdomhoz hasonló sátánimádó, okkult csapatot rég szart Lucifer a világra: már önmagában az is megér egy misét (pun intended), hogy a trióból ketten is korábban a Holy Terror mozgalmat vezető Integrity-ben zenéltek. Ugyan sem Nathan Opposition (dobok, 2005 és 2010 közt), sem Mike Jochum (gitár, 2003-tól 2010-ig) nem volt jelen a hardcore kultzenekar aranykorszakaiban (1995-1997, 2003), de Dwid általában ügyel arra, hogy kellően elvetemült arcokkal vegye magát körül. Ez rögtön két évvel az Integrity-ből való kilépés után bebizonyosodott, hiszen a három úriember úgy érezte, hogy egy Charles Mansonnal(!) közös split pont megfelelően helyezi el őket a zenei térképeken. A sorozatgyilkos szektavezetővel megosztott, négydalos lemezen már hallani lehetett azt, hogy ők milyen úton akarnak minket az Antikrisztushoz vezetni, de az A Godlike Inferno volt az, aminél ez alapos dalírással és rendes keveréssel találkozott. Tudatlan fülek akár úgyis lefordíthatnák ezt a nyolc dalt, hogy ez minden sátánista kedvenc piknikzenéje, egy album, amit két rituálé közt megpihenve feltesznek a fáradt áldozópapok, és talán nem is áll ez messze az igazságtól, hiszen az AVV ördögi kollégáival ellentétben egy lefojtottabb, akusztikus hangzást képvisel. Természetesen itt nem arról van szó, hogy egy rakás blackertől elvették az áramot, vagy hogy a Slayer akusztikus jameket írna: a trió teljesen tudatosan nyúl vissza egyrészt a zenétől sem idegenkedő vallási vezetőkhöz (Manson vagy Anton LaVey), másrészt az angol neofolk színtér olyan képviselőihöz, mint a Current 93, a Death In June és a Sol Invictus (de az Opeth és az Agalloch lágyabb pillanataira is könnyedén lehet asszociálni). Lényeges különbség azonban az, hogy a brit öregek elegenciája és árnyaltsága helyett ők jóval célratörőbbek, az üzenet közvetlen, a dallamok pedig elképesztően ragadósak – elég csak a kiválóan felépülő The Oppositiont meghallgatni egyszer, és másodjára már komolyan elleneznie kell az embernek a szövegekben lévő nézeteket ahhoz, hogy ne énekelje a zenekarral a sátándicsőítő himnuszokat. Nagyon megfontoltan elektromos gitárral színesítik a dalokat, de tartanak egy olyan mértéket, hogy pl. a Devil Brainnél egyetlen dal sem lesz húzósabb, így megmarad a lemez egysége (amelyre a tökéletes lemezhossz mellett rásegítenek az apró ötletek is, pl. a lemezt záró vonósbetét is a Children of the Wastelandben). Amiatt, hogy az album nem ül le, körbelengi a fent említett hangulat és rengeteg fogós dal van rajta, igazán stílusos bizonyítéka annak, hogy lehet gonosz zenét játszani amerikaiként üvöltés, blastbeat és Black Sabbath nélkül is. (Jávorkúti)

BEASTMILK

Use Your Deluge 7″
13:47 | Svart | 2012.03.27.
†††††††† (8/10)

Akik tavaly hallották a Hexvessel bemutatkozó nagylemezét, esetleg látták a Szabad az Á…-ban fellépni a Svart Records folklórt pszichedelikus rockkal keverő igazolását, azok pontosan tudják, hogy Kvohst, a Dodheimsgard és a Code egykori hangja nem szívesen ordít és károg már. Sőt, ha arról van szó, arról is meg lehetett győződni egy rövidebb beszélgetés képében, hogy az idén a Fekete Zajra visszatérő, végtelenül kedélyes és jószívű frontember tényleg ebben a múltidéző hangvételben találta meg önmagát. Ezt bizonyítja új zenekara, a korábban már két dalt kiadó Beastmilk is, amely a Hexvesselhez hasonlóan is a hetvenes évekből merít, ám itt már jóval több átkacsintást tapasztalhatunk mind a dalszövegek kemény, apokaliptikus víziókat feltáró üzenete, mind a post-punk és a shoegaze hatásainak érvényesülése mellett. A Beastmilk ugyanis (a szó eredeti értelmében véve) gótikus hatásoktól sem idegenkedő post-punkot játszik, amibe természetesen beférnek korábban kitapasztalt rockzenei eszközök is, ám a hangzás csiszolatlansága mellett mégis Kvohst karaktere az, ami igazán lélegzővé teszi a pumpáló basszustémákat és a hangulatos gitárdallamokat. Ha mindenképp szükség lenne egyfajta referenciára, akkor talán a korai Christian Death, a Dead Kennedys, a The Cure és a Misfits lenne a legtalálóbb, ám itt más hangulat és más tónus érvényesül, ami tényleg nem csatolható közvetlenül semmihez sem. A továbbiakban ezért mindenképp érdemes lesz párhuzamosan figyelni a Beastmilk és a Hexvessel fejlődését, ugyanis korántsem kizárt az egymásra hatás jelenléte, még úgy sem, hogy mindkét (mondanom sem kell, nemzetközi szintű) banda eredendően más üzenettel és más hangulati tényezőkkel áll ki a közönsége elé. És amekkora meglepetés volt tavaly a Dawnbearer, épp annyira hatásos az alábbi felvétel is.  (Bali Dávid)


BLOOD CEREMONY

Living with the Ancients
51:48 | Rise Above | 2011.03.07.
†††††††† (8/10)

2008-as, bemutatkozó lemezén a Blood Ceremony azzal emelkedett ki a revival hullámból, hogy egészen kiválóan keverték össze a Jethro Tull,a Black Sabbath és a Coven zenei világát (négy éve még kevesebb olyan ősrockbanda volt, ami énekesnővel állt fel), miközben nem mérték szűk marokkal az okkult szövegvilágot, az orgonatémákat és a sípszólókat sem. Ugyan volt még fejlődési terük, de azért meglehetősen magas elvárásokkal, és szaporodó konkurenciával (Royal Thunder, The Devil’s Blood, Jex Thoth, Castle, stb.) nehezítve készülhetett el a Living With the Ancients, amivel ezek ellenére is valószínűleg minden rajongó definiálni tudta a „tökéletes folytatás” fogalmát. Az első albummal megegyező módon ormótlan Iommi-riffek kísérik a szeánsz minden részletét, a háttérben még mindig izzad a Hammond orgona, amin amúgy Alia O’Brien énekesnő játszik, mikor épp nem furulyával emel folk elemeket a dalokba: az összhatás nagyon sötét, nagyon retro, és valószínűtlenül működőképes. Ha ugyanis részeire szedjük az album dalait, akkor egy közepes énekesnőt, egy, a ’60-as és ’70-es évek rockzenéit szolgaian követő zenekart és elszórt, önmagukban sokat nem érő témákat játszó vendéghangszereket hallunk. Ha viszont mindezt egymás mellé tesszük, akkor az egész úgy kezd hatni, mintha tényleg valami setét mágia munkálkodna a háttérben – nem világos, hogy nagyon jó dalokat tudnak-e írni, vagy csak rájöttek, hogy ezek a hangszerek milyen jól tudnak együtt működni, de az biztos, hogy negyven percen keresztül minden figyelmünk az övék. Ami igazán meglepő, hogy az ősrockból áradó „érzés” érzés elsősorban az instrumentális percekben válik igazán hangsúlyossá, ekkor lehet igazán megérteni, hogy mégis miért élvezi annyi zenész olyan bandák felidézését, akiket a szüleik hallgattak, és hogy miért szereti ezt annyira a sajtó. Persze van egy trendfaktor is szinte az összes Reverend Bizarre utáni bandában, de amíg az üres modellkövetés helyett a csapatok egy része megpróbál valamivel kiemelkedni az átlagból, addig ez még véletlenül sem probléma. A fejlődésre továbbra is maradt tere a Blood Ceremony-nak, ugyanakkor viszont ismét megmutatták, hogy nem pusztán egy zenekar a sok közül. (Jávorkúti)

THE DEVIL’S BLOOD

A Thousandfold Epicentre
73:58 | Metal Blade | 2012.01.17.
††††††† (7/10)

Az én generációmnak (korai kilencvenes születésűek) bizonyára nem kell bemutatni a következő, rendkívül embertpróbáló időtöltést: zenéket mutatni faternak. Nyilván sokaknak ismerős a Led Zeppelinre, Pink Floydra és Queenre esküdöző öreg karakter, akinél ha üvöltenek egy dalban, akkor az a kérdése, hogy miért olyan dühös szegény srác, ha valami meg nagyon érzelmes, akkor a férfiasság hiányára panaszkodik – minden másnál meg hiányzik az a bizonyos valami, netán „eljátszották már ezt jobban”. Mégis, ha kitartó az ember, akkor minden sokadik alkalommal vissza tudja adni azt a kölcsönt, amivel a gyermekkori Wall, Abbey Road, Fireball és Loksi hallgatások miatt lóg, és az ilyen ritka alkalmak egyike volt a Christ or Cocaine megmutatása édesapámnak. Az utóbbi néhány évben még a korábbiaknál is több csapat próbálkozott azzal, hogy visszahozzák a divatba a Black Sabbath és kortársai mondandóját és hangzásvilágát, így aztán lépten-nyomon ősrockban és tradicionális doom metalban utazó bandákba lehet botlani, melyeknek már átlagos színvonala is meglehetősen erős (6-7 pont körüli), néhány lemeznek pedig sikerül egészen a Masters of Reality, a Death Penalty, vagy épp az Epicus Doomicus Metallicus magasságaiba emelkednie. Ilyen volt a holland Devil’s Blood első lemeze is, a Time of No Time Evermore, viszont már nem ilyen a tavalyi évben megjelent folytatás, a Thousandfold Epicentre. Nagyon egyszerű volt Farida Lemouchiék (a művésznevét most hagyjuk) receptje: adott volt egy hibátlan énekhanggal megáldott, karakteres énekesnő, akinél jobban az okkult témákat és a ’70-es évek hard rockját, heavy psych vonulatát csak a testvére szerette jobban. A debütlemez ennek megfelelően fetrengett a Heart, Uriah Heep, Coven és Thin Lizzy hatásokban, és nem csupán szolgai követésről volt itt szó: hatalmas rockslágerek jöttek egymás után egy ördögi rituálé keretén belül, az I’ll Be Your Ghost vagy a Queen of My Burning Heart ma már a sátáni rock’n roll panteonjában szólnak. Ezzel szemben a folytatás elsőre igen komoly csalódást okoz azoknak (vagyis nagyjából mindenkinek), akik hasonlóan harsány slágerességet és ragadós dallamokat vártak tőlük, a Thousandfold Epicentre ugyanis egy besztof album kvalitásai helyett inkább egy drogfűtötte utazás a sötétségbe, amit egy boszorkány narrál, és ami alatt felváltva szól Fleetwood Mac és Black Widow. Persze egy monoton zakatoló, átlagos doom metal anyaghoz képest ez is tele van együtténeklős darabokkal, azonban a felerősödött pszichedélia a megnőtt albumhosszal együtt kevesebb emlékezetes pillanatot hoz, néhol akár üresjáratokra is panaszkodhatunk. Ha mindenképp ki kell emelni darabokat, akkor a Die The Death, a She és a Fire Burning hármasában van a legtöbb fogós pillanat, de ezek meg egyszerűen nem olyan jó dalok, mint az előd csúcspontjai. Ezek mellett azonban Farida démoni hangja, a rendkívül gazdag hangzás és hangszerelés, valamint a folk és acid rock ízektől vaskos hangulat bőven élvezhetővé teszik a túlzásba vitt játékidőt, így ha kellő mennyiségű hallgatást fektetünk az albumba, akkor az előző koronghoz hasonlóan kellemes élményben lesz részünk, csupán kevesebb dallammal gazdagodunk a Feverdance végére. (Jávorkúti)

JESS AND THE ANCIENT ONES

Jess and the Ancient Ones
54:13 | Svart | 2012.05.29.
††††††† (7/10)

Úgy tűnik, hogy az Antikrisztushoz a legrövidebb út az időgéppel vezet, hiszen idén sem lassult az ősrock-doom revival trend, és szerencsére a Devil’s Blood/Jex Thoth olyan példával szolgált, amely számos zenészt bátorított arra, hogy énekesnőt tegyen a mikrofon elé. Egyszer majd szót ejtünk az olyan, szintén kiemelkedő csapatokról is, mint a Royal Thunder vagy a Black Moth, de jelenleg a „színtér” egyik legnagyobb szenzációja a finn Jess and the Ancient Ones, akik jelenlétükkel azt erősítik, hogy nem csak a meglévő bandák aktívak, de újak is születnek. Ahogy azt villámgyorsan ki lehet találni, ők sem a meglepő hatásaikkal tűnnek ki a mezőnyből, hiszen náluk is elismerően bólogathat mindenki, aki hallott már életében Uriah Heep, vagy korai Iron Maiden dalokat, és Jess hangja is megfelel a műfaj standardjeinek – ezutóbbi még véletlenül sem negatív, hiszen gond nélkül felnő az olyan előképekhez, mint Farida Lamouchi, Jex Thoth, vagy Jinx Dawson. Valamekkora mérsékelt jogosultsága mindenképp van a bandának, hiszen társaiknál talán kicsivel markánsabb a régisulis heavy metal hatása a lemezen, valamint a slágeres dallamok sem maradtak el, ellenben a Devil’s Blood pálfordulása az, ami igazán teret biztosít nekik ebben a hullámban. Az ugyanis biztos, hogy a hollandok első lemezéhez ők hasonlítanak a legjobban, így valamelyest csillapítani tudják a csalódott TDB-rajongók bánatát (a Lamouchiék által hagyott űr pótlásáról inkább nem beszélnék, több mint népes a mezőny), de persze nem „csak” erre jó a self-titled album, hiszen a kiváló billentyűtémákkal és dallamokkal teletömött, kicsit túlbecsült játékidő szórakoztatni tudja az embert, az eredetiség hiányát meg azért pofátlanság lenne felróni egy revival trendben. Kellemes, de nem túl friss színfolt egy sokat használt, de a rockzene jelenlegi állapotában teljes joggal elővett, és amúgy is szórakoztató palettán, apák zenéje nem csak apáknak. (Jávorkúti)

PALLBEARER

Sorrow and Extinction
49:00 | Profound Lore | 2012.02.21.
†††††††† (8/10)

Az utóbbi években közhellyé vált, hogy a Black Sabbath iskolateremtő ereje máig kimeríthetetlen forrás, ám ha jobban a dolgok mögé nézünk, észrevehetjük, hogy itt nem csupán Ozzyék zenekaráról van szó. Elvégre a hetvenes években még nem voltak direkt műfaji dobozkák, nem voltak megkötések, és ez az elementáris, korlátlan őserő a mai napig képes úgy megfrissülni, hogy közben a közvetítendő atmoszféra önmagát teremti meg és értelmezi újra. Erre érzett rá páratlan dallam- és súlyérzékkel a Profound Lore új üdvöskéje, a Pallbearer is, akik bemutatkozó nagylemezükkel az idei év egyik, ha nem a legjobb doom albumát írták meg. Mindezt abban érhetjük tetten, hogy a közel ötvenperces felvétel már az első hallgatás során felfedi a foga fehérjét: egyetlen lebegő hangulat járja körül a Sorrow’ öt dalát, ez azonban egyszerre sötét, vészjósló, feloldozó és megtisztító, épp úgy, ahogy a műfaj nagykönyve is előírja. Ha közvetett hatásokat kellene keresni, a Saint Vitus és a Candlemass neve mellett talán joggal sejlene fel a Sleep és az Om is, ugyanis a basszus és a dob összjátéka alapjaiban határozza meg az egyes monstrumok hipnotikus erejét. A zenei alapokon, valamint a pozitív értelemben véve epikus énektémákon túlmenően mégis a hangzás teszi fel a pontot az i-re, ugyanis annyira jól lett kikeverve a végeredmény, hogy látatlanul senki sem mondaná rá erre a felvételre, hogy nem 1977-ben, hanem 2012-ben került kiadásra. De ha nem így lenne, akkor is bátran adhatnánk át magunkat a Pallbearer varázsának, mert rég hallhattunk ennyire kiforrott bemutatkozást ekkora elánnal berobbanni. (Bali Dávid)