Sainthood Reps – Headswell

Egy Sainthood Reps kritikánál talán nem lövünk mellé azzal, ha elsősorban Francesco Montesanto tehetsége előtt tisztelgünk, aki a Daisy óta eltelt ínséges időben már második lemezen mutat be tökéletes Jesse Lacey stílusgyakorlatot: nem csak nagyon hasonló orgánuma mutat hasonló kvalitásokat az emo egyik királyához, de verzéinek hanglejtése, valamint lírikai útkeresése is nagyon hasonló a Brand New frontemberéhez. A Headswell ugyanazokat a stílusgyakorlatokat használja ebben a szegmensben, mint a Monoculture (ugyanakkor a Brand New szintjén visszaléptek egyet, s immár inkább a The Devil and God Is Raging Inside Me köré sorakoznak a lassabb dalok), így ebbe bővebben nem mennénk bele, ami viszont érdekes váltás, az az erőteljesen maszatolós gitártechnika, amely miatt többször is csettinteni fogunk. A Monoculture-t sokan nagyon szerették azért, mert olyan indie rockot adott, amely tele volt energiával, de mégis megvoltak a hagyományos paneljei is; a Headswell viszont tovább lépett: ha leginkább az underground nagyágyúi mellé akarjuk tenni, akkor a legelső nevek, amelyek szóba kerülhetnek, azok a Balance & Composure, valamint a Daylight.

A nyáron megjelent grunge cikkünkben kiemelt figyelemmel nyúltunk ehhez a jelenséghez, nem véletlenül: a B&C által az undergroundban elindított ’90 rock láz idén elsöprően zúdult a nyakunkba, ráadásul elég jó lemezeket is termel a hullám. A lemezre visszatérve, a Brand New turnégitáros  Derrick Sherman úgy tűnik megihletve érezte magát a hullám forgatagában, s úgy érezte a Sainthood Reps-nek sem szabad lemaradnia: a Headswell így kb. egy olyan lemez lett, amely alatt megtudhatjuk, hogy milyen is lehet az, amikor a Brand New úgy dönt, hogy grunge-ot akar játszani. Mélyre hangolt, reszelős gitártónusok, sok-sok öklös riff és intelligens hangszerhasználat, voltaképpen a ritmikai szempontból tökéletesen eltalálták a középtempóban rejlő érzelmi potenciált Nagyon elmentek egy gitár centrikus lemez felé, amely csak úgy sorakoznak a jobbnál-jobb dalok. Rengeteg kitörés, és még csak azt sem lehet mondani, hogy refrén központúvá tették volna a dalstruktúrákat. Egyenletesen és okosan adagolják az ötleteket. Poszt-rock textúrák és még billentyűk is be-befigyelnek az összképbe, kellemesen „agresszív” (lásd pl. Shelter, Run Like Hell), ha kell, de ha a dal úgy hozza el is ringat az ölében (Quitter, Fall stb.). Melegen ajánljuk a rock zene szerelmeseinek. 8.5/10