S-Core – Gust Of Rage

Az S-Core 2003-ban kiadott Riot…Process Engaged (dirty8 kiadó) című albuma hatalmasat söpört megjelenését követően. Most úgy gondolták, hogy meghámozzák ezt a 2007-es évet egy új albummal, amit a D8K-val adnak majd ki. A zenekar nagyon keményen hevíti a hangszereket élőben is, így elég nagyok voltak az elvárásaim a kiadvánnyal kapcsolatosan. Nosza!

Az album a Greaser One című nótával robban be az ember arcába, minden felvezetés nélkül. Kőkemény tempót diktál végig, helyenként megspékelve ezt paraszt, húzós riffekkel. Ezek (és egy kis csikorgás) után megszólal a címadó Gust Of Rage, mely főleg válaszolgatós témákra épül; ezáltal is megtartva az előző szám lendületét, hogy az agytépős átvezetésekről, és hatalmas számbefejezésről meg ne feledkezzünk. Még fel sem eszmélünk, mire lecsap a Requiem For A Dying Race, kellemes lüktetéssel és megfelelő parasztkodással is. A legnagyobb meglepetés az ezután következő rövid kis átvezetés, az It Takes… című intermezzo jelentette számomra, mely instrumentális, és teljesen elviszi az embert mindenfelé, hogy aztán ismét lerombolja hallójáratainkat a Misanthropie And Mean, mely egy picit elüt az album alaptémáitól, viszont a súlyossággal nincs baj. A Me And The World névre hallgató szerzemény egy vonatútra emlékeztet, melyben vannak elég masszív zakatolós részek -, a megérkezésről nem is beszélve. Az ember ismét sejt valami rombolást a sötétből, ám a … A Whole Life… felcsendülése az akusztikus gitárokkal már egész más. Ismét egy intermezzoval van dolgunk, ám ez inkább a jelenben tart és beépül az ember agyába, amit hirtelen Buried szakít félbe (aminek az eleje meglepően hasonlít a Soilwork — Stabbing The Drama c. opuszára…gonosz vagyok) melyben énektémák teszik színesebbé a refrént és a döngöléseket. A Rising Terror hasonlít a régebbi témáikhoz, csak új köntösben mutatkozik meg a hallgatóság előtt, ami nem feltétlen rossz. Pláne abban az esetben, ha hirtelen ismét feldörmögnek a gitárok. Itt az ember már tudja, hogy ez is egy közjáték lesz, és igen! A …To Become A Man pont erre lett kitalálva, hiszen az In Memoriamnak a lüktető dühére készít fel, mely véleményem szerint az egyik legerősebb szám az albumról. A Worst Of All viszont teljesen más világot idéz meg, mindenféle előzetes felkészítés nélkül. A death-es témák, amik egy idő után felveszik agyunk rezonanciáját, elkezdik szétaprítani azt, amire rátesz még egy lapáttal következő, igen beteg Pangenesis, hogy teljesen elnyomjon minket és pontot rakjon a dolog végére.

Összegzésképpen. Nagyon jóra sikerült ez az album, mind zeneiségét, mind minőségét figyelembe véve. Akik szerették a régebbi dolgaikat, azok lehet, hogy kicsit húzni fogják a szájukat, hiszen a nóták megszólalása már nem olyan nyers, mint az azelőtt. Ettől függetlenül minden elismerésem a srácoké, annak ellenére, hogy Keth hangja néha kicsit Lamb Of Godosra sikeredett és olykor emiatt kicsit monotonnak tűnhet a korong.

10/8.