RX Bandits – Gemini, Her Majesty

Előbbi a legendás Drive-Thru Records-nál jelent meg, utóbbival kezdve pedig már a saját kiadójuknál dobtak ki pár korongot, most pedig az internet segítségét hívták az új album elkészítéséhez, hiszen ezt is egy adományozós (itthon csak tarhálás.com-nak becézett) oldalon hozták össze. A PledgeMusic.com kétélű fegyver, buktak már bele annyira, hogy az egész zenekar feloszlott (Orgy), de többségében már sok zenekarnak segített ez a megoldás (Protest the Hero, Ulterior, Dub FX, Austrian Death Machine, The Birthday Massacre, stb.), köztük az RX Bandits-nak is, akik az eredeti cél majdnem dupláját elérve be is biztosították az akkor még névtelen, hetedik nagylemezük megszületését.

Viszont a 2001 óta összeszokott csapat sok mindenben nem változott, pl. a minőség terén. Ha a hatodik lemezüket nem vesszük, a ska-punkból lassan progresszív majd alternatív rockba átalakuló zenekar mindenhol megtalálta a helyét. A korábban említett két mestermunkán kívül ugyanis albumaik többsége elég magas színvonalon mozog és a rájuk jellemző hangzásvilág mindegyik korszakukban tetten érhető. Mondom ezt azért, mert a rajongók részéről már most sok savat kapott a Gemini, Her Majesty, indokolatlanul. Nem kevésbé illik bele a banda munkásságába, mint a korábbi megjelenéseik, igaz a rájuk eddig jellemző lázadóbb és pörgősebb típusú daloktól szinte teljesen megváltak, bár erre már a Mandala után is számítani lehetett. Cserébe viszont megkaptuk azt a tökéletes nyári lemezt, ami az év egyik legjobb megjelenése is egyben, mert bőven túlmutat az egyszerű, szezonális slágergyűjtemény fogalmán.

A rádióbarát hangzást és a domináns nyugodt, pozitív hangvételt remekül ötvözték a ska, reggae és punk elemekkel, így olyan nagyszerű dalokkal sikerült telepakolni a lemezt, mint a korai felvételekből építkező Ruby Cumulous és Wide Open, a Stargazer vagy a szörfrockos Fire to the Ocean. Itt még nem állnék meg a kiemelkedő számok felsorolásánál, hiszen (a többi dal közül is a legvadabb) 1995 nem véletlenül lett szinte azonnal rajongói kedvenc, az elsőként kiszellőztetett Meow! Meow! Space Tiger pedig mintha Lily Allen: Not Fair-jének jamaikai megfelelője lenne, a Will You Be Tomorrow-ról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, melankolikus hangulatával nem csak a lemez, hanem a zenekar munkásságának is az egyik legkiemelkedőbb dalát sikerült megírniuk, ami akár még egy The Police albumra is felfért volna. A háttérben már jó két éve készülő hetedik LP bár vegyes fogadtatást kapott a rajongók részéről (amit sokan már a Maroon 5-hoz alacsonyítanak le), megérte várni rá. A Gemini, Her Majesty egy tipikusan olyan dolog, ami az elejétől a végéig működik igazán és egyben mutatja meg valódi szépségét, nem szabad rajta végigrohanni. Ezt észben tartva viszont egy kellemes zenei élményben lesz részünk, ha adunk neki egy esélyt. Egy jól megírt, igazán gyenge számok nélküli, tömör hangulatlemezt kaptunk, ami bár nem ér fel az igazán klasszikusok nagyságához, velük egy lapon említeni, harmadikként bőven lehet. 9/10