Russian Circles – Memorial

A chicagói trió tagjai saját szavaikkal is jóval sötétebb, borongósabb hangulatú anyagként jellemzik ötödik nagylemezüket, mint előző kiadványaik bármelyikét. Tény, hogy a Memorial egyes témái több hasonlóságot mutatnak az olyan társzenekarok munkásságával, mint a Mouth of the Architect, még Brian Cook basszusgitáros játékán túlmutatóan is. Önmagában mondjuk ez nem elég ok arra, hogy egekbe emelje az albumot, de mintha bátrabban szólna így a zenekar, mint a többi, finomra hangolt és egyensúlyi állapotban lebegtetett lemezen. Egyeseknek lehet, hogy pont az a sokszínűség hiányzik majd itt, mint ami például a Geneva sajátja volt, de mind a dalok közti átkötésekkel, mind a számokon belüli dinamikával mesterien manipuláló Russian Circles mégis az egység olyan hangulatát teremti meg, ami távolról sem unalmas vagy egysíkú.

A Memorial dalai nem feltétlen a zajosabb változatok szerelmeseinek kedveznek, de azért korántsem súlytalan felvételekről van szó. Inkább egy egyre magabiztosabban megszólaló bandát hallunk, akik még az Emprosnál is jobban érzik és tudják, hogy mit akarnak. Viszonylag ritka, hogy egy poszt-metal zenekart ne az eredetietlen jelzővel illessenek azonnal – és nem mintha a Memorialt ne lehetne összehasonlítani semmivel. Ami miatt azonban a Russian Circles soha nem olvadt be például az „ISISnek hangzó” zenekarok szürke tömegébe, az talán a zsigeri mértéktartásuknak köszönhető. Kevesen tudták volna sikeresen kivitelezni, hogy ilyen jól eltalált gitártémák mellett ne legyen túl sok a vonósok és a billentyűk használata, pláne, hogy aztán ne használják el unalomig a torzítós pedált. Ehelyett azonban olyan számok vannak a lemezen, mint az együttes ars poeticájának is felfogható 1777, amivel legtöbben első hallgatásra szerelembe fognak esni, vagy a személyes kedvenc Burial, ami viszont már az érem másik, sötétebb oldala. Utóbbit, az Ethallal és a Lebaronnal együtt a hagyományos, de a minden korábbi felvételüknél jobban fókuszált, bandára jellemző sűrűség jellemzi, mind ami riffek súlyát, mind ami a dalokat jó értelemben belülről szétfeszítő energiát jelenti. Ilyen számok mellett azonban bűnös hanyagság volt az album keretének szánt Memoriam és Memorial megtartása. Az utóbbi, Chelsea Wolfe énekével kiegészülve is egy az egyben feleslegesnek bizonyul a lemezen – nem véletlen a fél pont mínusz.

9.5/10