Hogyan is kezdhetném el a bevezetőt? Az okos ember nyitott szemmel jár, hogy meglássa a fényt és a sötétséget, hogy megtudja mitől tavasz a tavasz, s mitől halál a halál, és a létezés, mint magma, önmaga záloga, míg gondolkodik… a buta ember vakon ténfereg, nem foglalkozva semmivel, nem látván a színeket környezetében, majd meghal, úgy hogy soha nem nyitotta ki a szemét. A lettországi Rosewater befogadásához is kell a nyitottság, mind lélek, mind tudat, mind ízlés terén, de azt hiszem, megéri!
Munkásságuk 97-ben kezdődött meg, akkor még a gitárokat a központba helyezve indult meg a 3 jó barát, egy közös úton, Oskars Kalnins, Kaspars Kalnins (vele lesz az interjú is) és Dmitrijs Sekundo, ám csakhamar belebotlottak az elektronikus zene adta szélsőséges perifériáiba, így 2001-ben kijött a Kursk című anyagjuk, 2004-ben a Motor Medicine-t (mindkét anyag teljeségében letölthető a weboldalukról!) és végül 2006-ra az, amiről most olvasol. Ez az eddigi legérettebb megnyilvánulásuk, minden benne van, amitől tört, zajos, és lázongó. Alapvetően stúdió csapat, de ahogy anno láttam élőben a svéd In Slaguhter Natives-t így a Rosewater is ad koncerteket hazájukban és a környező országokban; Észtországban, Belarussziában, Lettországban és Finnországban. A banda együtt játszott Dive-val, Combichrist-tel, Noisex-szel, Sonar-ral, IRM-mel és még a Depeche Mode-dal is.
A fentebb említett nevek között, akad EBM, Techno-industrial, Power Noise, szinti pop és totálisan sötét zaj massza is, mint pl. a kultikus Cold Meat-es IRM, nagyjából ezeknek egy komplex keverékét vegyítették egybe a srácok a Rosewater-ben, mely a Mental Destruction-nél energikusabb, az In Slaughter Natives-nél felszínesebb, ám a Grindlock beteges gépiességét maradéktalanul magára ölti, ennek ellenére a produkció több mint eredeti! Lássuk csak; a kezdő N.M.E. leginkább EBM, ütemes, energikus, sötét, lüktető, táncolható apokaliptikus tétel, ahogy az Unbroken a Sonar féle nyers digitális hús – power noise értékeket olvasztja magába, a végére egy kis futurikus hangulatvétellel, a On the move is leginkább power noise, kissé talán T Raumschmiere szerű, de annál sokkal eklektikusabb, az analógikus szintetizázor lépegetései pedig bámulatosak!
Ezt követi a fura című Dzelzsbetons, mely lassan indul be, és megint csak power noise féleség, nyomasztó massza, overdrive és pedál torzította vokálollal, itt kapcsolódik össze nem egy Cold Meat Industry-s bandával a dolog, bár van benne egy kis EBM íz is. Az Unsoundness őrült techno adalék zajjal és kosszal, dobhártya repesztő ütésekkel, ezzel ellentétben a Cold refuge egy kellemesnek mondható szinti pop-os dolog énekkel, ami inkább Nitzer Ebb féle, mint Depeche Mode, haha. A Nakts un nave kezdése igencsak Sonar szerű, melyben meghúzodik egy kis EBM is, de alapjait tekintve ez is power noise, bugyogó szétdigitalizált beszéd és ének foszlányokkal és zátonyokkal, a belső zokogás és csurgás egyik legjobb tétele az End, ami kellemes és keserű indusztriál dal, úgy nyomja össze a basszust és a ritmusokat, akár a tüdő a levegőt, és az artériák a véráramot, lépked, lebeg, mégis mélyre visz… megsemmisít!
A hatalomelektronikákkal fertőzött anyag, kietlen förmedvénye az Antibody is, zaklatott, elfolyó, gépies penge tánc, a végére militarista jelleget is kölcsönözve egyre jobban építkezik (talán kissé Will szerű, ez a lassan felgyülemlő hangtorlasz építés), a végére gyönyörű dallammal zár. Az Irreversible alterations egyfajta sci-fi szerű Mental Destruction húzás, Sonar-os sípolásokkal, és megint csak kellemes és magával ragadó levezetéssel, ahogy a Untitled végig zongorás, keserű nóta, mely egyszerre szép és zaklatott… kietlen és elbűvölő, ahogy ez a kettőség az egész korongra jellemző. Végezetül a bloodcounT zárása a Katatonika videó klip, mely multimédiaként került a lemezre, a maga nem mindennapi képi világával és hangulatával…
Ahogy a koncert fotón is jól látszik, van benne gitár, mint kiegészítés, háttérben duruzsoló, sípoló, keringő zajhalmaz, ám nem ettől éri el azt a pontot, melytől képessé lesz befogadni a fém hajlította hallgató, hanem a hangulata, érzései, és a kapott összkép! Azt hiszem a Rosewater gótikus neve ellenére maximálisan az ipari rajongótábort szólítja fel egy súlyos táncra, meg-megérintve a metált hallgató – újra vágyó halmazokat is. Végeredményében könnyen magába olvaszthatják mindazok, (ahogy cikkem elején is utaltam rá) akik nyitott szemmel járnak. Ha a világ színes, akkor a Rosewater fekete-fehér, ha az élet fekete-fehér, akkor ők feketék, s ha a halál fekete, akkor a Rosewater színes, mert magában hordozza az elmúlást és a megszületést egyszerre, mindenre hívatott, mely felszínes és ami mély, mindenre ami régi és új, ritkán hallok ennyire jó érzelem és zenei kombinációt!
10/ 9,9 (hogy miért nem 10 pont? Mert ezekben a litván srácokban még ennél is több rejlik!)
