Riverside – Shrine of New Generation Slaves

A fent leírtakat természetesen nem lehet senkinek a nyakába varrni, legkevésbé ennek a négy lengyel zenésznek, akik mindettől függetlenül rendkívül jól teljesítenek, immáron több mint tíz éve. Finom, rétegzett zenéjük rendkívül igényes és sokrétű, még akkor is, ha lemezről lemezre szelídült a tekintetben, hogy visszaszorultak a debütálásukra még nagyon is jellemző zenei kirándulások, instrumentális betétek, és egyre dal centrikusabb műveket adtak ki. A négy évvel ezelőtti Anno Domini High Definition némileg rácáfolt erre a tendenciára: a mindösszesen öt szerzeményből álló konceptalbum amellett, hogy összességében nagyon fogós volt, hosszabb, bátrabban kibontakozó tételeket tartalmazott. Akárcsak a 2007-ben a Porcupine Tree, ők is a modern, rohanó világunkat szapulták előszeretettel, kicsit azonban sematikusabban, mint a szövegek tekintetében is rendkívül eltalált Fear of a Blank Planet. Kissé elnagyolt szövegek ide vagy oda, a korong nagyon szerethetőre sikeredett, és bebizonyította, hogy továbbra sem igen tévedhetünk a Riverside-dal.

A négy év után megjelent Shrine of New Generation Slaves már címében is mutatja, hogy ezúttal is az hasonló témát kívánnak boncolgatni, mint sikeres elődjén (hazájukban aranylemez lett az Anno Domini…).  Már az első hallgatások során kiderül, hogy zeneileg ismét egy direktebb irányba mozdultak el, néhol egészen rockos, húzós megoldásokat találunk, kései Pain of Salvation módra. Habár metal vajmi kevés van a zenéjükben, hangulatában mégis az olyan fémesebb zenekarok munkásságával is rokonítható a muzsikájuk, mint az említett PoS vagy a Dream Theater. Amúgy meg a Hogarth érás Marillion és a Steven Wilson életmű lehetett a legnagyobb hatással rájuk a klasszikus prog rock bandák mellett. A Shrine of New Generation Slaves 50 perc körüli játékideje egyáltalán nem tűnik soknak, és ez egyértelműen annak tudató be, hogy minden dalba sikerült valami emlékezeteset csempészni. Az említett rockos elemek leginkább az „inkább ciki, mint jó” klippel megtámogatott Celebrity Touchban érhetőek tetten, de a nyitó nóta második fele is nagy húzással bír. A legjobb pillanatok azért mégiscsak azok, amikor melankolikusra veszik a figurát, mondhatni előveszik a wilsoni kiábrándultságot (lásd Depth of Self-Delusion, We Got Used to Us). Végül kapunk egy Out of Myself közeli 12 perces zárótételt, ahol pontot tesznek a sztori végére. A történet egyébként ismét a modern kisemberből indul ki, aki úgy érzi, új generációs rabszolgaként teper a megélhetésért, és közben mégsem történik vele semmi, nem találja a boldogságot, ezért hol hamis illúziókat kerget, hol a múltba temetkezik. Nem túl optimista lemez, kissé a Rush örökérvényű 2112-jére emlékeztet, csak sci-fi köntös nélkül, poszt-szocialista országból áradó valóságszaggal.

Az album végére azért felcsillan valami reményszerű a Coda akusztikikus levezetésében, de lehet csak ez is csak egy újabb vörösen villódzó, vagy épp egy matt és fémes, szürke-fekete sztorit vetít elő. Akárhogy is legyen, a progresszív rock szerelmesei ismét elégedettek lehetnek a lengyelek teljesítményével, de csak amennyiben nem elvárás számukra a világmegváltás. A következő Porcupine Tree megjelenéséig kiváló hallgatnivalóként szolgál ez a lemez, még ha Wilson (egyelőre) határozottan le is nyúlta az év progresszív korongja címet a harmadik szólóanyagával.

8,5/10