Rise To Remain – City of Vultures

A Rise To Remain a brit zenei média talán legjobban körbeudvarolt csapata a Bullet For My Valentine óta (Metal Hammer Golden God díjat kaptak a legjobb új előadó kategóriában), ami a metálzenei színtéren való vájkálást illeti. Természetesen ilyenkor felmerül az az aljas gondolat, hogy mindez csak a név adta hátszélnek köszönhető, azonban ha kicsit belehallgatunk a dalokba, azért valamennyire megkönnyebbülünk, hogy ha nem is világmegváltó produkcióval van dolgunk, de egy tisztességes iparosmunka az, amit srácok letettek az asztalra. A három hangkeresést felvállaló EP után el is volt várható, hogy valami olyannal álljanak ki, amely egyrészt vállalható, másrészt simul a jelenkor metalcore-jának közegébe. Nos, ez utóbbi annyira jól sikerült nekik, hogy a többször ismételt „ez több mint átlagos metalcore” annyira nem állja meg a helyét, mint a „dick in son” szóvicc aljas elsütése, mert ugye a cikk szerzője egy rendkívül kulturált ember. De sajnos ez egyrészt magas labda, másrészt meg csak azért is.

A lemezzel való ismerkedést egy már közhelyesnek mondható intróval kezdjük, amelynek hangulata később sehol nem köszön vissza a korongon, ellenben egy elég jó építkezés a rendkívül paneles felütésű The Serpenthez. Itt leszögezném, hogy az égvilágon semmi meglepetés, váratlan fordulat nem fog bennünket érni a City of Vultures menetideje közben, a kísérletezgetésnek nyomát sem mutatva egy olyan paneltengerbe központosított metalcore masszát kapunk, amelyet ezerszer hallottunk már ezer másik bandától. De mégis, valamiért mocskosan működik ez az egész, s ha nem lennék már túl a húszon még azt is mondanám, hogy ez remek – hogy a brit metalcore-nál maradjunk -, de már nem vagyok tizenöt, s ráadásul több mint egy tucatszor  hallottam már a The Poisont a Bullet For My Valentine-tól, így akarva akaratlan Matt Tuck agresszív fájdalma ugrik be a zenei közeg hasonlósága mellett. Mert bizony a walesi gárdához való hasonlóság tagadhatatlan, de a dolog pikantériájaként a Trivium korai munkái (főleg az Ascendancy) is beugorhatnak, így a balladák, s a balladai elemekre épülő dalok főként e két banda származékai. A keményebb részek pedig elszórva groove elemekkel itatódtak fel, így talán nem merész spekuláció, hogy Austinék hallgattak pár Lamb of God lemezt (a Sacramentet mindenképp), de ez csak egy apró sejtés. Az egyes tételek forgatagában azért jól megfigyelhető, hogy mennyire követik egymást a variánsok egy-egy témára, ugyanakkor egy szépen leírt progressziót is megfigyelhetünk a lemezen belül, hiszen a dalcsokor második szakaszára egészen jól összeállnak a dalok, talán a csúcspont a Nothing Left, amelyre klipet is forgattak. Mint már írtam a mélyen megmutatkozó groove elemek (például a The Serpent verzéiben rejlő nyomaték, de ott van hangyányit Power Through Fear is stb.) remekül dominálnak, de talán nem is vehető már annyira érdekesnek a használatuk ebben a telített műfajban. Az egyértelműen kihallatszik, hogy a srácok igyekeztek az amerikai metalcore/groove laza vázát egy hangyányi európaias ízzel feltölteni, így egy nagyon dallamos, precízen szerkesztett lemezt kaptunk – a gitárjátékra egy panaszunk nem lehet! -, amelynek sajnos rengeteg negatív tulajdonsága van. Túlságosan önisméltőek a riffek, variáns követ variánst, s elveszünk a néhol melankóliába átcsapó témákban. Ráadásul Austin nem áll mindig a helyzet magaslatán, a dalcsokor többszöri pörgetése után is úgy érzem, hogy rengeteg utómunkálat van a srác hangjában, pedig az énektémák néhol egészen jól működnek. Viszont sajnos némely esetben átesik a ló túlsó oldalára, s olyan lágy kórusokat kapunk, hogy nem fogjuk tudni eldönteni, hogy most éppen melyik tinibanda bünteti a világot az MTV valamely agyelszívó műsorán. Az ilyen esetekben a riffek is igazodnak a pop-metal feelinghez, nálam ebben a tekintetben a We Will Last Forever csapta ki végleg a biztosítékot. Azt hittem lavórt kell hoznom a nyáltengerhez…

Összességében ez egy nagyon kellemes hallgatnivaló, de egyszer bőven elég. Ami nagy baj, hogy több akar lenni, mint ami valójában, s ezt csak a bandatagok által nyilatkozott látens önfényezések is bizonyítják. Apropó bandatagok, nemrég ketten is kiléptek a Rise To Remain-ből, így igencsak kíváncsian várom a folytatást, mert a lemez amerikai megjelenése ezzel nyárra tolódott, a nagy turnéval egyetemben. A jövő viszont igencsak fényesnek néz ki – ha nem oszlanak fel -, mert ez egy erős debüt ahhoz, hogy a későbbiekben ne csak a Dickinson név adja el a bandát, hanem a zenei mondanivaló. Amelynek a befogadásához lehet, hogy szüksége lenne az előbb említett lavórra egy Iron Maiden fannak… bár az egy másik generáció. Tisztelet a kivételnek.

6.5/10