2011. március 6.
Az amerikai tinédzserek igényeire nagyon sok kiadó épít, ám akkora sikersztorit, mint az oregoni Rise Records, nem sok tudhat magáénak. Az 1991-ben alapított kiadó igazi áttörését a 2006-os tulajdonosváltás hozta meg, hiszen az addig főként indie és emo lemezeket kiadó Rise az összes bandáját elbocsátotta, és helyüket a jóval divatosabb 'core irányzat képviselőivel töltötte fel. A Drop Dead, Gorgeus, The Devil Wears Prada, Catherine és Dance Gavin Dance debütáló négyese elég volt ahhoz, hogy olyan eladásokat produkáljanak, mint soha azelőtt. A hirtelen jött sikeren felbuzdulva újabb bandák kerültek leigazolásra, akik eleinte szűrve voltak (It Prevails, Emarosa, At The Throne Of Judgment), ám az utóbbi években szinte válogatás nélkül kerültek hozzájuk a jellegtelen sablon emo- és metalcore bandák, akiknél a divat, és a trendeknek való megfelelés előnyt élvez a zeneiséggel szemben. Persze ez őket a legkevésbé sem zavarja, hiszen amíg egy kivasalatlan haja miatt bánkódó scene lány, vagy egy anya bankkártyájával feszülős pólót rendelni képtelen moshbajnok is létezik a világon, addig az ő munkájuk befejezetlennek tekinthető. Bár a helyzet lehangolónak mondható, érdemes egy pillantást vetni néhány mostanában megjelent lemezükre, hogy lássuk, valóban megérdemli-e a közutálatot a kiadó?
Nehezen lehetne megválasztani a legrosszabb bandájukat, de a Scarlett O’Hara nagyon erősen küzd a kitüntető címért. A hattagú metalcore banda debütáló nagylemeze leginkább az ötlettelen dalszerkezetekkel, a vékonyan megszólaló hangzással és a borzalmas énektémákkal emelkedik ki a nagyon erős mezőnyből. Nem több ez, mint egy csúcspont nélküli massza, amiben semmi izgalmas, vagy említésre méltó nem történik, csak egymásra dobált témák, amiknek az összefűzése legtöbbször egy kiadós breakdownnal történik. Néha megpróbálkoznak egy-egy szólóval, de olyan ez, mint halottnak a csók. A fő hatásnak megnevezett Underoath valószínűleg tagad bármiféle hasonlóságot, hiszen a középsulit mostanában elvégző srácok zenéje kívül esik a hallgatható kategórián. A „You Can’t Wrestle Swordfish In Tampa” és a többi „vicces” dalcím ad egy kis reményt, hogy nem gondolták ezt ők se komolyan, és hamarosan egy tisztességes munkát vállalnak, mondjuk egy hasonló gyárban, ahonnan ők is kikerültek, mert ezt elfújja a szél. 2/10
Ránézésre talán semmiben sem különbözik a W,IM gárdája a többi klónhadseregtől, azonban a tavalyi év egyik legösszeszedettebb albumát hozták össze kiadón, és stíluson belül is. Bár a súlyos(an jó) hangzás nem az ő érdemük, azonban az, hogy bármiféle ellenérzés nélkül végig tudom pörgetni a 30 perces lemezüket, már mindenképp. A dalok rövidek és velősek, a dallamos énektémák kiválóak, a refrének nincsenek unalomig játszva és az elektronika konstans jelenléte ellenére sem érezzük azt, hogy le akarják tolni a torkunkon a ‘trenszt. Persze a klisék mind a zenében, mind a külsőségekben előjönnek, ez pedig sokakban ellenérzést válthat ki, de véleményem szerint az emo/metalcore színtér aljától nagyon messze vannak. Nem az a lemez, amit évek múlva életünket meghatározó albumként fogunk mutogatni a gyerekeinknek, de van annyira slágeres és szerethető, hogy szerezzen néhány kellemes órát. Reményeim szerint nem jutnak arra a sorsra, mint az In Fear And Faith, akik a hibátlan debüt után egy értékelhetetlen lemezt adtak ki, mert akkor nagyon rosszban leszünk. 7,5/10
Ha már a trance-ről esett szó, mindenképp érdemes megemlíteni a Rise és a Velocity Records új üdvöskéjét, akiknél a zenei ötletesség kimerül abban, hogy a párhangos riffelgetésre és breakdownokra valami egyszerű elektronikus alapot ráküldenek, és sokan a világmegváltást látják benne, pedig ezt már jóval ezelőtt elsütötte az Enter Shikari, minőségibb eredménnyel. Mentségükre legyen mondva, hogy a dalszövegek és a nyilatkozatok alapján nem veszik véresen komolyan magukat a srácok, „bulizenének” pedig megfelel. Bár nagyítóval kell keresni az értékelhető momentumokat a lemezen, még így is élvezhetőnek mondható, hiszen egyszerű dallamvilágát még azok is könnyen befogadhatják, akik egyébként nem hallgatnak túl sok kemény zenét (erre pedig még rásegít a sok dallamos ének, amik néhol elég semmilyenre sikerültek). Sokszínű egyéniségeknek ajánlott, hiszen diszkóban rokker, kocsmában diszkóssá válsz tőle egy pillanat alatt. 4,5/10
Hosszú utat tett meg az Oceana, hogy a kezdeti post-metalos emocore-jából kitörve eljusson addig a szomorkás indie hangzásig, ami a Clean Head EP-t, és úgy néz ki, a jövőbeli anyagokat is meghatározza. Sorstársaknak mondhatóak az As Cities Burn-nel – akik szintén eljátszották a „feloszlunk, inkább mégse” játékot – már csak azért is, mert legalább akkora érzelmi töltet van ezen az EP-n, mint mondjuk a Come Now, Sleep-en. Brennan Taulbee remegős hangja azt az érzést kelti, hogy az alapból szomorkás hangulatú lemezen ő maga fogja elsírni magát, ha esetleg mi nem tennénk meg. A gitárközpontúság megszűnt, de ehelyett kaptunk négy hibátlan dalt, és magával ragadó hangulatot. A Rise történelmének egyik legjobb lemeze talán, ám a Clean Head EP után otthagyták a kiadót, mint tette ezt sok nagyon jó banda, jelenleg pedig íródik az új anyag, ami még idén napvilágot lát, az élő felvételek pedig arról tanúskodnak, hogy legalább ilyen jó lemezzel lepnek meg minket a srácok. Reménykedünk. 9/10
Austin Carlile nagyon hamar hírnevet szerzett magának, hiszen az Attack Attack!-kal ő emelte tökélyre a gúnyosan csak „crabcore”-nak csúfolt „műfajt”. Személyes gondok miatt aztán kilépett a bandából, és megalapította saját kis trendbirodalmát, ex-Lower Definiton és ex-A Static Lullaby tagokkal az élen. A neveket olvasva talán néhány embernek felcsillanhat a szeme, de ne tegye. Ez talán még az elődjénél is gyengébb, breakdownban fuldokló sablontömeg, amit se a tiszta ének, se a súlyosnak látszani akaró groove-témák nem mentenek meg attól, hogy ne akarjuk örömkönnyek közt elvinni a Végzet Hegyére és beledobni a forró vulkánba. A „This One’s For You” nyitása egy pár másodpercig elhitetheti, hogy csak véletlenül sikerült ez ilyen rosszra, de sajnos az egyetlen dolog, amit elhiszünk a lemezzel kapcsolatban, az a záró sor, amit többször is elordít nekünk: „I’ll never change”; és valóban, ha szerencsénk van, még sok ilyen bandával ajándékoz meg minket Austin. 2,5/10
A végére pedig essen szó egy újabb üdítő kivételről, ami ismét egyfajta „szupergrupp”, hiszen ex-Oceana, illetve ex-VersaEmerge és ex-Of Machines tagokból állt össze, és a végeredmény több lett, mint kellemes. Bár alapból az újvonalas Oceana-ra hajaz a hangzás, rengeteg elem lett átemelve a Birth.Eater korabeli időszakról. Spencer Pearson énekhangja elég egyedi, hogy ne menjen hamar az agyunkra, és az erre érkező ordítások csak még változatosabbá teszik a lemezt. Igazán kiemelkedővé azonban a Jack Burns gitáros által hozott dallamok teszik, amik magukban elegendőek lennének ahhoz, hogy ez a lemez kitűnjön a mostani Rise felhozatalból. Jelenleg az Emarosa és a Chiodos társaságában turnéznak, így valószínűleg nem lesz nehéz nagyobb hírnévre szert tenniük. A mostani felhozatal legnagyobb reménysége egyértelműen (az új igazolások mellett), reméljük a hamarosan kierőszakolt új nagylemez hasonló színvonalon fog mozogni. 8/10
Talán ebből is látható, hogy bár többségben vannak a rossz bandák a kiadónál, mégis vannak olyan reménysugarak, akik miatt meri az ember azt hinni, hogy itt még bármi történhet. Ezt bizonyítják a legutóbbi igazolások is (Transit, A Loss For Words, Man Overboard), akik már bizonyítottak zenéjükkel, és nem a fodrásztól kilépve kapták meg a szerződést. A zenei divathullám pedig, amit a Rise testesít meg, egy két éves késéssel hozzánk is lassacskán betörni látszik. Ha ez a bandák számában nem is, de a minőségében jócskán visszaköszön, hiszen az Attack Attack! feldolgozás közbeni guggolgatás, a mikrofon lasszóként használata vagy a szinkronhajvasalás legalább olyan szinten megy, mint amerikai barátainknak. Legyünk büszkék erre, hiszen fontosabb dolgok is vannak a zenében, mint hogy hallgatható legyen. Remélhetőleg a külföldi mintára hamarosan minket is elárasztanak a minőségi bandák, akik nem szégyellnek sírni, ha fáj. Vagy talán nekem kell az összes szivárványhajú lány szívét összetörnöm?
