Rise Against – The Sufferer & the Witness

A Rise Againstet nem hiszem, hogy be kellene itt bárkinek is mutatni. Az 1999-ben alakult, eleinte nyersebb hardcore punkot, utolsó három albumán azonban rádióbarát dallamos hardcore/punkot játszó zenekar egyike a műfaj legismertebb zenekarainak, a nagykiadós szerződésük óta kiemelkedő lemezeladások, slágerek és videoklipek növelték ismertségüket, mára tehát semmi különleges nincs abban, hogy még Magyarországon is hetekkel a koncertjük előtt elfogynak a jegyek. És hogy mire kíváncsi ennyi ember? Az szinte bizonyos, hogy leginkább a The Sufferer & the Witness legjobb dalaira. Hogy miért pont ez a lemez? Nos, azt nem a legkönnyebb kifejteni: ugyebár a Rise Against neve igazán a 2004-es Siren Song of the Counter Culture-rel vált ismertté, pontosabban a Swing Life Away volt az, ami eladta a bandát rengeteg embernek – az utolsó lemezük pedig a két évvel ezelőtti Appeal to Reason volt, szóval mindkettő logikusabb választásnak tűnhet, de számomra a nagybetűs RA lemez mindig is a TsatW lesz. És ismételten: hogy miért pont ez a lemez? Mert azt a nagykiadós rádiópunkot, ami mára már összeforrt Timék nevével, ezen játszottak a legmeggyőzőbben: helyet kaptak rajta hatalmas slágerek, amelyek a Geffentől kapott megfelelő promócióval igazi sztárokká tették a srácokat (valamint az általuk szinte minden csatornán át közvetített politikai és környezetvédelmi üzenet is könnyebben ért célt), de azért felfért a korongra pár bulizósabb punk tétel, meg azért egy ballada is.

Az album remekül nyit, ritka az olyan lemeznyitó dal, ami később a koncerteken is állandó setlist-vendég lesz, de a Chamber the Cartridge ilyen. Utána egy gyors, fogós tételt követően jön is az első sláger, a Ready to Fall, aminek a refrénjét (és a videoját) szinte lehetetlen nem megjegyezni, annyira jól lett megírva. A fogósság amúgy is központi szerepet kap a zenéjükben, hiszen a TsatW is amiatt a legjobb albumuk, hogy ún. „filler”, kevésbé slágeres szerzemény ezen van a legkevesebb. Ezt a tételmondatot erősíti a Bricks, majd az Under the Knife is, a kettő leginkább tempójában különbözik, de a megjegyezhető sorok száma hasonlóan magas. A Prayer of the Refugee aztán megint egy a klipes single dalok közül, persze nem véletlenül: a lemez legjobb daláról beszélünk, egy tökéletesen felépített és hibátlanul működő nótáról. Kissé már unalmas (de csak írni/olvasni róla, hallgatni nem), de a slágeresség továbbra is megmarad: ugyan a fülberagadás tízes skáláján – 1-es egy Merzbow b-oldal, 10-es meg a Coco Jambo – azért vannak emelkedések és csökkenések, de a következő hat dal bármelyikét meg lehet jegyezni pár perc alatt: van köztük még három single (The Approaching Curve, Behind Closed Doors, The Good Left Undone), egy tényleg nagyon szép ballada (Roadside), meg két punk koncerthimnusz. Kiemelkedő, hogy ezek közül csak az első single-re tudnám azt mondani, hogy nem jó dal, igazából ahelyett bármelyik másikat lehetett volna választani, talán még a záró Survive-ot is, pedig az tényleg egy albumzáró szám.

A RA tehát 2006-ban megírt egy albumot, ami pár év múlva akár olyan szereppel is bírhat, hogy „TSatW turnét” tartanak majd, hiszen egy koncerthez tökéletes a tracklist és a dalok is, ráadásul Tim, mint jelenség, szövegíró, és énekes is megmenti az egész produkciót az üres slágerességtől: ahogy a többi tagból, belőle is árad az a játékos szeretet, ami miatt a Rise Againstet ugyanúgy szeretik a mainstream és az underground arcok – plusz emellé ott a hangja, ami szintén nem hagy kívánnivalót maga után. Ráadásul a szövegekben és az interjúkban átadott tartalom náluk érezhetően őszinte, valamint hiteles emberektől hallhatjuk, remek dalokba ágyazva őket – holnap akár élőben is, feltéve, hogy már megvan a jegyetek. Ha igen, akkor ne állítson meg semmi sem Titeket, mert hétfőn biztosan felcsendül pár dal erről a kiváló korongról is.