Richard Ashcroft – Keys to the World

Richard Ashcroft ugyebár a The Verve énekese volt. Ez a zenekar leginkább azért érdekes, mert sikerült megírnia azon két brit pop dal közül az egyiket, amelyet itthon is mindenki azonnal felismer, a Bittersweet Simhony-t (a másik ilyen a Blur — Song 2). Ez amellett hogy bebizonyítja hogy zenei ízlés terén mekkora fisifosi országban élünk (meg amúgyis), tényleg egy zseniálisszám, egy generáció egyik himnusza.

Namost itt ez az Ashcroft, aki kiszállt a zenekarból, ami el is tűnt — ha ez másképp alakult volna, eléggé valószínű hogy most nem a Coldplay nevétől zengene a média (és valljuk be, nem is jártunk volna annyira rosszul ezzel). A csontsovány lóképű énekes kiadott egy szintén sikeres szólóalbumot Alone With Everybody címmel, de a második albuma már nem lett ekkora siker, ezért évekre el is tűnt, és az utóbbi időben a Coldplay környékén tűnt fel (ezért aztán Chris Martintól meg is kapta Verve a maga seggnyalásadagját — legalább most már nem a Sigur Rós van terítéken).

Ki is jött a harmadik szólóalbuma Keys to the World címmel. A borító Ashcroftot ábrázolja egy elég átlagos, feltehetőleg londoni utcán baktatva magában, szűken összehúzott kabátban, maga elé nézve nagy melankólikusan. És ez végülis Ashcroft, a fekete fehérség maga, a csontsovány, magába fordult művész ideál.

A zene milyen? Nincs rajta Bittersweet Simphony — az ilyen himnuszoknak általában az a hátránya hogy csak egyet lehet írni belőlük, de van 10 ingadozó minőségű szám.

Az első két dal pl olyan mintha hősünkre rájött volna a mindenbe beleszarási vágy, és átadta volna magát az igazi rakenroll hozzáállásnak. Nem rossz, az énekes által feltehetőleg többtonna elszívott cigi, megivott pia és felszívott por a hangján is megtette a hatását: jó karcos lett, sokkal férfiasabb mint a Verve idejében. De ettőlmég ez az említett nyitókettes nem üt be igazán, valahogy olyan mintha a dolgokba való beleszarási vágy ellenére túlérlelték volna őket.

Viszont itt a Break the Night With Colour ami egy bődületesen nagy sláger. Ízléses billentyűdallamai, és tényleg eltalált refrénje azonnal feledteti a hallgatóval a nyitás elbaszottságát.

Szerencsére itt nem is áll meg a magas színvonalú slágergyártás — Words Just Get in the Way, Keys to the World, Sweet Brother Malcolm — ez utóbbi egy tényleg szép ballada, amelyre feltehetőleg minden tinédzser össze szeretne jönni a suliban kiszemelt, állandóan vihogó hülye picsával.

A lemez végighallgatása után nyugodtan kijelenthetem, hogy az első két dal az igazi gyenge pontja a lemeznek — a dalsorrend összeállításáért simán le kéne vágni az illetékes pár végtagját. Persze vannak felejthető dalok, de azok közel sem rosszak.

A lemez hossza szerencsére csak 45 perc, ennyi időt mindenből ki lehet bírni, és mondom, a színvonal simán elfogadható végig.

Az igazi hiba: kicsit úgy érzem hogy túl lett érlelve a Keys to the World, és komolyabbnak akar tűnni mint amilyen. Legközelebb egy kicsit lazábbra vedd a figurát kedves Richard — Ja, természetesen közreműködnek itt zenészek is, de ők ugyebár kit érdekelnek.