Retro az űrben – The Night Flight Orchestra: Sometimes the World Ain’t Enough

Bármilyen furcsán hangozzék is ez egy metalos arctól egy metalos magazinban, de ki kell végre mondani: a svéd The Night Flight Orchestra zenekar lazán a legkirályabb dolog, ami a 2010-es években történt Európában. Adott pár negyven körüli metálzenész, akiknek egyszer csak bevillant, hogy megidézik a kölyökkoruk zenéit, és elkezdtek ’70s, kora ’80s stílusú klasszikus/hard rockot játszani, ráadásul parádésan pompás módon. A metálszíntéren elsősorban az adta el a bandát, hogy a tagjai a Soilworkből vagy az Arch Enemyből ismerősek, de ez igazából teljesen lényegtelen is, mert a zenekarok között (Björn „Speed” Strid jellegzetes énekhangját leszámítva) nem sok értelme van bármilyen párhuzamot vonni. Ez itt abszolút tét nélküli örömzenélés apáink kedvenc bandáinak nyomdokaiban, viszont az egyedi körítés miatt teljesen naprakész a dolog, sőt, iszonyatosan menő is, és úgy is simán bele lehet szeretni, ha soha életedben egyetlen Deep Purple-, Journey-, Toto– vagy akár KISS-lemezt nem hallgattál végig. Az idén megjelent negyedik NFO-albumot, a Sometimes the World Ain’t Enough-ot akkor is végig fogod. Sokszor.

A banda legfőbb erőssége a mindent átható atmoszféra, ami az első két lemezen még amolyan vintage zakós, svájci aranykarórás, egy repülőtéri bárban egy pohár scotch fölött cigizve sztorizgatós jelleget öltött, a két újabb anyagra viszont kapott némi neon fénycsöves, digitális kijelzős, űrhajózós sci-fi színezetet is. A kettő ötvözetéből aztán gyakorlatilag egy teljes alternatív univerzum állt össze, ami a zenei oldaltól a szövegeken át az artworkig, a jelmezekig és a videókig minden szempontból meghatározza a végeredményt. Zeneileg egyébként viszonylag egyszerű a mutatvány: eléggé alapra vett, de annál ragadósabb gitár- és billentyűtémák köré vannak felhúzva a dalok, amikbe néhol belefér egy kis balladázás, egy kis lüktető funky, itt-ott némi progresszív körültekintés és virtuózkodás, egy női kórus, vagy mondjuk vonósok is. Aztán jön Speed, és az egészre ráénekel valami akkorát, aminek a hatása alól nem szabadulsz. Egyrészt itt talán még jobban kiereszti a hangját, mint a Soilwork nagyívű refrénjeiben szokta, másrészt pedig a filmszerű szövegvilág is nagyon mélyen magába tud szippantani. Történetek kontinenseken átívelő éjszakai repülőutakról, nagyvárosi kalandokról, lelketlen luxushotelszobákról, önpusztításról, na meg a Nőről. Minden dalban egy újabbról.

A negyedik album alig több mint egy évvel a tavalyi Amber Galactic után érkezett meg, és annak a nyílegyenes folytatása is, a nyitó This Time például bevallottan onnan maradt le, hogy aztán itt kellő lendülettel indítsa be a bulit. Mostanra egy kicsit talán poposabb lett az irány, mint a kezdetekkor, de ez is leginkább abban nyilvánul meg, hogy még több az olyan szám, mondjuk a Turn to Miami vagy a Can’t Be That Bad, amit hetekig fogsz dúdolni naphosszat. A Paralyzed meg egyenesen az év legnagyobb slágere a táncolható diszkós felütésével, a tekergőző basszustémáival, meg azzal a mindent vivő, kortalan klasszikusnak beillő refrénnel. Ilyen egy tökéletes dal, na. Aztán ott a Pretty Thing Closing In, ami a zenekar eddigi legsejtelmeseb, legszexibb dala, és bármennyire bénán is hasson ez a jelző leírva, meghallgatva simán levesz a lábadról a hatás. Szintén nem lehet elmenni a Lovers in the Rain mellett sem, ami a marcipánízű dallamaival először rendesen giccsnek tűnik, de legbelül mégis érzed, hogy fogod még ezt könnyek közt énekelni magadban egy elhagyatott utcasarkon valami hajnali órán, a szakadő esőben… De tényleg az összes szám tömve van fogós pillanatokkal, nincs gyenge láncszem, elképesztő szinten működik a dalszerzés, majdnem egy teljes órán keresztül. Az egészet talán úgy lehetne a legjobban leírni, hogy ha voltak a ’70-es, ’80-as éveknek azok a dalai, amik mai füllel már idejétmúltak és avittasak, meg voltak azok, amik évtizedekkel később, ma is pont ugyanolyan menők – hát itt az összes az utóbbi szintet hozza.

Mostanra hagyomány a bandánál, hogy minden lemezen van egy nagyon hosszú, fordulatos, kalandos dal is. Ezúttal nagyjából az összes progresszív megfejtést a legutolsó tételbe sűrítették össze, a The Last of the Independent Romantics egy majdnem 10 perces trip – kár, hogy mégsem áll össze annyira szépen, mint az előző lemezek hosszú számai, nincs akkora íve, nem emelkedik akkora szédítő magasságokba. De ez talán az egyetlen dolog a lemezen, amit fel lehet róni hibaként. (Meg esetleg az, hogy némelyik téma gyanúsan hajaz az első album egyes pillanataira, de hát egy olyan zenekarnál, ami igazból eleve 40 éves zenék és hangzások leporolására és újjáélesztésére szakosodott, talán efölött is szemet hunyhatunk.)

Ha az elején már az évtized zenekarának neveztem a Night Flight Orchestrát, akkor a végére nyugodt szívvel kijelentem azt is, hogy a Somethimes the World Ain’t Enough nálam simán 2018 legjobb lemeze. Lebilincselő hangulat, végtelen lazaság, és tényleg akkora slágerparádé, hogy olyat még a VH1-on egy klasszikus AOR top 10-ben sem nagyon hallasz. Ráadásul ezt már zsinórban negyedszer csinálják meg az arcok, röpke 6 év leforgása alatt. Ha ez nem elképesztő teljesítmény, akkor semmi. 9/10

Azt meg mondani sem kell, hogy ezek után kedden az A38 Hajón is minimum az év klubkoncertjét várjuk a bandától.