2022. április 10.
Szinte belegondolni is kemény, hogy már eltelt három hónap az évből. Őrületes, hogy telik az idő, az pedig nem könnyíti meg a dolgunkat, hogy 2022 olyan svunggal pukkantotta be az első negyedét, mint egy csapágyas centrifuga. Minden igyekezetünk ellenére megesik, hogy nem tudunk az összes (fontosabb) megjelenésről érdemiekben megszólalni, véleményezni azt, pláne amikor heti szinten 3-4 olyan anyag érkezik, amitől a fejünket is elhajítjuk. Így közösen úgy gondoltuk, hogy korrigálva kissé a hiányosságainkat, összeszedünk öt lemezt az elmúlt három hónap felhozatalából – természetesen olyanokat, amikről még nem esett szó – és kivesézzük őket. Ezek nem feltétlen kell, hogy időtálló, hibátlan alkotások legyenek, elég ha csak megbolygatták valamilyen formában az állóvizet (nem, nem te, Korn). Mutatjuk is, kikről van szó:
Műfaj: black metal, sludge, poszt-hardcore
Megjelenés: 2022. január 28.
Kiadó: Nuclear Blast Records
Hossz: 41 perc
Támpont: Hexis, Amenra, Fall of Efrafa
A francia Celeste lehet az obszesszív-kompulzív zavarban szenvedők legjobb barátja. Még egy ennyire rendezett zenekart nem igazán lehet találni a metalszíntér széles palettáján. Elég csak figyelembe venni a 2013 óta változatlan tagságot, az egységes kiadványcímeket (és borítókat), a permanens vörös fejlámpás fellépéseket, vagy az általános magas minőséget, amit albumról albumra megütnek. Ez alól az idén kiadott hatodik sorlemez, az Assassine(s) sem képez kivételt. Már a belehallgatás előtti jelek is kecsegtetőek: nyolc dal, közel negyven percben. Nincs túlnyújtva a sanyargatás, ehhez a fajta zenéhez szerintem ez az ideális hosszúság – már persze azoknak, akik képesek ennyi idő alatt megtölteni tartalommal és átadni a kívánt üzenetet. A Celeste nem csak átadja, de eléri, hogy az utolsó libabőrödön keletkezett libabőrt is hathatósan átjárja. A zenekar továbbra is a (poszt-)hardcore-os agressziót keveri a sludge-os súllyal, és az egészet egy black metalos fátyol lengi körbe. Ehhez elég csak meghallgatni a nyitó Des torrents de coups-t, a második De tes yeux bleus perlés-t vagy bármelyiket a kezdő négy dalból. Nem arcba mászós, nem hivalkodó, viszont pont annyira kúszik be az intim szférádba, hogy kellemetlenül érezd magad. Kellemetlenül, mégis felemelkedve, az album végig ezt a kettősséget prezentálja hangzás terén. A folyamot egyedül az (A) instrumentális lebegése, majd mélybe rántása, illetve a záró Le cœur noir charbon (A szénfekete szív) hét és fél perces, grandiózus, női énekeses szívszaggatása töri meg. Az Assassine(s) nem gyalulja le az arcodat, nem döngöl földbe, hanem csak szépen, fokozatosan fejti le a húst a csontjaidról, ebben pedig mindig is élen jártak a franciák. Bónuszként muszáj megemlíteni a(z ezúttal is) hibátlan artworkot, ami hiába “csak” egy fotó, több érzelem szorult belé, mint más zenekarok egész lemezeibe. 8,5/10 (Radó)
Műfaj: sludge, doom metal
Megjelenés: 2022. március 4.
Kiadó: MNRK Records
Hossz: 42 perc
Támpont: Eyehategod, Down
A Crowbar nevével legalább egyszer még az is találkozhatott, aki egyébként nem nagy rajongója a sludge műfajnak, aminek az alapjait gyakorlatilag Kirk Windstein és zenekara fektette le az Eyehategoddal és a Downnal karöltve. Idén már harmincnégy éves a legendás együttes, hátuk mögött az új lemezzel együtt összesen tizenkét stúdióalbummal. Na és milyen lett a Zero and Below? Crowbaros. Ennyi. Semmi újdonság, semmi cicoma, csak a megszokott hangzás és atmoszféra, egy igazi riffmonstrum. Rögtön az első, The Fear That Binds You című darabbal beviszik a gyomrost és be is ránt a lemez, úgy érzed, igen, ez az, amit vártál, hamisítatlan Crowbar-hangulatot árasztanak a bivaly riffek és Kirk rekedt, jellegzetes hangja. Nem maradnak el a doomosabb darabok sem, mint a Confess to Nothing, vagy a Denial of the Truth, ez utóbbi a maga visszafogott tempójával kicsit ki is zökkent, mert éppen a Chemical Godz után következik, ami vitathatatlanul a legjobb tétel a lemezen, ebből süt csak igazán a louisianai sludge ereje. A pörgős, reszelős riffek és lassabb, dallamos gitártémák váltják egymást, miközben félpercenként hat centit nő a szakállad, a darab második felében fájdalmas, melankólikus témázgatás jön gitárfronton, aztán a főriff lezárja a tételt. Ez az igazi Crowbar. A Bleeding From Every Hole is kiérdemli, hogy megemlítsük a legjobb dalok között, a vágtázó és darabolós gitárjáték magával ragad, a végén pedig az a döngölés szépen megdolgoztatja a nyakizmokat is. Sajnos az utolsó néhány darab már elég laza, leül a lemez, mintha kifogytak volna az ötletekből. Már nincs meg az a lendület, mint az album háromegyedén, kevesebbszer bólogat a hallgató morcos pofával, de ettől függetlenül nem rosszak ezek a dalok sem. Összességében egy nagybetűs JÓ lemezt tettek le az asztalra a sludge-legendák, amivel hűek maradtak önmagukhoz és a rajongóikhoz is. Nem újították meg a műfajt, de nekik nem is kell, azt hiszem, ebben mind egyetértünk. 8/10 (KG)
Műfaj: poszt-metal, sludge metal, progresszív metal
Megjelenés: 2022. február 11.
Kiadó: Metal Blade Records
Hossz: 69 perc
Támpont: The Ocean, Sumac, King Woman
Szerintem tízből kilenc metalban jártas ember egyetért a ténnyel, hogy a svéd Cult of Luna egy nüansznyira van attól, hogy abszolút érinthetetlenné váljon, amolyan Neurosis-szinten. Tehát ha mondjuk nem csinálnának innentől kezdve semmit, akkor is olyan örökséget tudhatnak maguk mögött, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi a státuszukat. Ezt még jobban alátámasztja a The Long Road North, a svédek nyolcadik (ha számoljuk a Julie Christmasszel közös Marinert is, akkor kilencedik) nagylemeze, ami bár kevésbé transzcendentális, mint a 2019-es elődje, az A Dawn to Fear, de annál emberibb. Az említett album óta egy jóval kötetlenebb, érzésekből táplálkozó dalírást vett fel a zenekar, ezt vitték tovább a tavalyi The Raging River kislemezre, illetve a mostani kiadványra is. Azt még nem tudni, hogy ez a narratíva mikor ér véget, viszont ezen a lemezen csúcsosodik ki igazán. Ahogy a cím is sugallja, egyfajta utazásra invitálnak minket – amit akár lehet szó szerint is venni, lévén, hogy Johannes Persson énekes-gitáros 12 év után költözött Stockholmból vissza Umeåba – minél északabbra, ahol már a hó és a fagy az úr. Ez a fajta zord környezet lengi körbe az egész lemezt, akár egy, a hegyek felett eltűnő naplemente utolsó sugarainak kémlelését éljük át (The Silver Arc), akár egy húsbavágó, csontig hatoló, süvítő fagyos szél elszenvedését (An Offering to the Wild). A Cult of Luna azon kevés zenekarok egyike, akik nyugodt szívvel kiadhatnak egy közel 70 perces anyagot, az garantált, hogy végig le fog kötni, ha másképp nem is, a zenevilág minden csücskéből összehalászott vendégelőadók miatt. A The Long Road North egyébként meg is érdemli az egységes, nem elkalandozó figyelmet, hiába nem találták fel újra a spanyolviaszt, szinte minden eljátszott hangnak, kimondott szónak van egy olyan jelentése, amivel bárki azonosulni tud. A Cult of Luna ezúttal is jött, látott és elkísért minket ezen az úton, amiről nem valószínű, hogy valaha is letérnek majd, de nem is kell, maximum néha megállni, megtölteni a kulacsunkat vízzel, ideákkal, emóciókkal. 9/10 (Radó)
Műfaj: dallamos death metal
Megjelenés: 2022. február 25.
Kiadó: Creator-Destructor Records
Hossz: 18 perc
Támpont: Darkest Hour, At the Gates, Bridge to Solace
Hiába éljük a mindenféle revival hullámok korát, vannak műfajok, amikhez még mindig elég kevés zenekar nyúl csak vissza. A svéd melodeath fénykorát például nem nagyon szokás megidézni, bár azért tavaly is volt, aki épp ezzel bravúrozott, most pedig itt a Darkness Everywhere, akik szintén ezt az űrt igyekeznek betölteni a maguk amerikai módján. A trió két éve alakult a kaliforniai Oaklandben, a tagok közül Ben Murray énekes/gitáros/dobos a Light This Cityből lehet ismerős (ott csak dobol), Zack Ohren basszer meg producerként dolgozott olyan alapbandák lemezein, mint az All Shall Perish és a Carnifex. A The Seventh Circle EP a társaság első hangzóanyaga, ami egy kiváló stílusgyakorlat a ‘90-es évek közepének klasszikus göteborgi hagyatékából. Tukatuka tukatuka hátán, düh fűtötte acsarkodás, At the Gates-módra reszelő riffek és nem túl komplikált, de annál fogósabb dallamvezetések – azt hiszem, régi nuskullos elődeim az ilyesmit hívták csontdallamoknak. Breakdownok, na azok nincsenek, azok már a Darkest Hournek se kellettek anno, márpedig itt minden szempontból ők a legközelebbi vérrokonok, illetve tőlük is főleg a korai albumok, a ‘Sadist Nationnel bezárólag. Naná, hogy John Henry még featel is egyet a lemezen, egy ilyen buliból ő se maradhat ki. A 18 perc alatt felsorakoztatott témák végig kikezdhetetlenek, ugyanakkor mégis van a dalszerzésnek egy elég feltűnő gyenge pontja: túl rövidek a számok. Ennek az egyenletesen epikus hangvételű gitármunkának nem feltétlen áll jól az, hogy konkrétan az összes dalt lezavarják 3 perc alatt, pedig bőven lehetne még hova bontogatni őket, esetleg beszúrni még néhány akusztikus kiállást, vagy tényleg bármit, amitől nem lesz olyan érzésem a dalok közben, mint amikor a korsóm felénél kifogy a sörcsap. Ami a szövegeket illeti, a nagy részüket a banda direkt nem köti az egyszeri internetező orrára, de a debütáló Reign of Chaos dal, illetve a többi cím alapján tűz, rituálé, őrület, alvilág, apokalipszis meg ilyesmi metál dolgokról van szó. Összességében a The Seventh Circle több mint biztató debütálás, amire se perc alatt rá lehet kattanni, ha pedig a következő anyagon a srácok engedik jobban kibontakozni a dalokat, akkor még ennél is jobban tudok majd lelkesedni értük. 8/10 (Völgyesi)
Műfaj: metalcore, alternatív metal 
Megjelenés: 2022. január 14.
Kiadó: Fearless
Hossz: 39 perc
Támpont: Bring Me the Horizon, The Devil Wears Prada
Sajnos túl nagyok voltak az elvárásaim az egykor tündöklő Underoath visszatérésével kapcsolatban, és bár az Erase Me is már csak döcögött, de még ennek ellenére is voltak jó pillanatai, ám az idén kiadott Voyeurist már végzetesen unalomba fullad. A rájuk jellemző innovációnak és dallamtapadásnak nyomát sem találom, túl gyakran indokolatlanul megszakad az épp kibontakozó lendület, eltűntek a monumentális refrének, egykor volt zseni darálások, ezek 2022-re inkább átmentek haszontalan tördelésekbe, lebegősnek gondolt, felejthető művészkedésbe, ötlettelen zúzásokba. Ez már évekkel ezelőtt sem működött, ennek ellenére Aaron Gillespie-ék úgy gondolták, hogy egy egész lemezt megtöltenek vele. Talán a leginkább a Thornban lehet megfigyelni a banda hanyatlását, amikor egy maradéktalanul vállalható kemény részt egy minden szempontból semmitmondó, nagyívűnek szánt éneklés követ, totál kizökkentve a hangulatot. Aztán ott a Numb, ahol sikerült még a refrént is jól megírni, hogy a jellegtelen leállások hiánytalanul hazavágják, a lemezzáró Pneumoniáról nem is beszélve, melynek több mint hét percébe sikerült belecsempészni egy veszett jó gitártémát (valószínűleg véletlenül), hogy feloldódjon a totális apátiában. A fogósnak tervezett dallamok a legtöbb esetben nem működnek, vagy épp a kiteljesedés pillanatában elhalnak, az elektronika semmit nem ad hozzá a lemezhez, sőt inkább elvesz, a vendégzenészek (Ghostemane, Charlotte Sands – utóbbi a lemez megjelenése után featelt a Hallelujah című dalra) pedig meg mintha nem is lettek volna: nem oszt, nem szoroz. A balladisztikus dalok (I’m Pretty Sure I’m Out of Luck and Have No Friends, No Oasis) abszolút súlytalanok és totál unalmasak, és bár az egy-két erősebb kalapálás megmenti a Voyeuristot a szemétdombtól, de bármennyire is fáj, ki kell mondani: egyszerűen kifulladt a lendület, elfogytak az emlékezetes ötletek, ehelyett a srácok megpróbálták ezerszer hallott, fing témákkal feltölteni a zenekar kilencedik lemezét, hátha senki nem veszi észre/hallgatja meg. Hát ezért tényleg nagyon kár volt. A floridaiak egy jellegtelen tucatzenekar képét mutatják, akik kisujjból kiráznak egy vontatott iparosmunkát, na de ha ezt a régen imádott Underoath adja elő, akkor bizony elszorul a szívem. 4/10 (Simon)
