Remembering Never – Women and Children Die First

A floridai Remembering Never a 90-es évek végén alakult, majd 2001-ben a Suffocates My Words To You című EP-t a She Looks So Good In Red lemez követett. Bevallom, én nem vagyok ezen művek elkötelezett híve. Habár e korai anyagok is a kellemes hallgatnivaló kategóriába tartoznak, hosszútávon nem találtam benne kedvemre valót. Számomra a teljes áhitat 2004-ben, a Women and Children Die First-tel következett be. Nem elhanyagolandó tény, hogy az első két kiadványon még gitáros Pete Kowalsky váltotta a frontemberi poszton Justin-t, a korábbi énekest. Én ebben látom a számomra oly nagy és pozitív változást. Nem csak hangban, előadásmódban, de szövegvilágban is módosult ezáltal az összkép. Egy sokkal politikusabb, bíráló, hardcore-osabb irányba indult meg a csapat, rengeteg felejthetetlen, klasszikus, magvas mondanivalót rejtő sorral a dalszövegekben.

Elindítva a cd-t rögtön feltűnik a változás. A korábban oly erős Poison The Well hatást nyugodtan elfelejthetjük, helyébe egy jóval borultabb, agresszívabb és extrémebb attitűd lépett, ami sokszor hajlik el a kellemesen kaotikus irányba. A For Love of Fiction-ben minden megtalálható, ami az egész lemezre oly jellemző. Sűrű témák, kiállások, megállások, tempóváltások tarkította brutális harcmezőt terít elénk a hangszórókból bődületes erővel és energiával kirobbanó hangtenger. Mindehhez Pete olyan szintű átéléssel előadott éneke párosul, amit csakis Jesse Leach Alive or Just Breathing-en (ill. korábban is) produkált szívet kitépő produkciójához tudok hasonlítani. A nóta végén bejövő szívbemarkoló énekdallam pedig teljesen váratlanul érintett, viszont külön öröm, hogy itt is jól van alkalmazva a „legjobbat csak egyszer vagy nagyon kevésszer” kőbe vésett tézise.

A The Grenade in Mouth Tragedy kezdése valami egészen fantasztikus a leállásával, majd a becsapós kaotikus beindulással, amit aztán egy king size breakdown követ. „Your Dissection is a Small price to fucking pay for a lifetime of ignorance.” Pete Kowalsky olyan szöveges hátteret biztosított ezeknek a daloknak, hogy azoknak majd minden egyes sorát beírhatnám ide, olyan szinten megkapó, illetve elgondolkodtató dolgokról van bennük szó. Mindezek fontosságáról tesz tanúbizonyságot a minden egyes dalszöveg alatt helyet kapó rövid kis magyarázó/kiegészítő szöveg is az adott témával kapcsolatban.

A vallás és az állatok jogait érintő témakörök után két rövidebb, ám töménységében, emlékezetességében semmivel sem gyengébb színvonalú nóta kapott helyett. Azt szeretem Pete dallamos énekében igazán, hogy érződik rajta az őszinteség, a tisztaság és a teljes átélés. Nem pedig a hangmérnök ügyes munkáját, vagy épp egy remek program hatékonyságát hallhatjuk viszont. (Plotting a Revolution in a Minor) A Glutton-ban hihetetlen, hogy mennyire hatásos tud lenni egy végtelenül primitív gitártéma is, ha jó érzékkel, jó helyen van elhelyezve a lehető legjobb környezetben és időtartamban.

A The Color of Blood and Money már címében is utal mondanivalójára, szövege pedig az album egyik legerősebbje, örökérvényű „szlogen”: „I Refuse To Live In Silence, I Refuse To Die In Silence” Igazi mozgalmi hardcore feeling, amolyan ÉBRESZTŐ EMBEREK téma. Mert ahogy a frontember a booklet-ben elhelyezett kis okfejtésében is kiemeli, a hardcore egy életstílus,egy felfogás. Nem a frizurákról, vagy épp az övcsatokról szól. Csak hogy egyet kiemeljek a fanzine-ekbe illő értekezésből.

Az Incisons-re készült az egyetlen klip a lemezről, aminek én iszonyatosan örülök. Habár nagyon nehéz egyetlen kedvencet kiválasztani a korongról, de a szóban forgó tétel mindenképpen a legjobbak között foglal helyet, mind zeneileg, mind szövegileg. (A dal egyébként az 1974-es The Texas Chain Saw Massacre kezdő hangjával indul.)

Az a dobkiállás pedig már rögtön az elején valami tanítanivalóan mesteri módon szakítja el a szépen megindított fonalat, hogy aztán elemi erővel robbanjon be ez a fantasztikus refrén. Napjaink (és persze minden idők) képmutató, önimádó világának ad zseniális fricskát.

„Fingers shoved to the back of your throat
For a little sex appeal, HEAVING”

Majd még ugyanebben a nótában található egyik legkedvesebb idézetem is, ami egyben a koncertek kötelező sing along-ja is: „Die Knowing You Lived Your Life On Your Knees.”

Ha már koncerteknél tartunk, akkor nagyon remélem, hogy a nemrég újra munkához látott brigádot mielőbb lesz alkalmam megtekinteni élőben is végre, hiszen annak idején nekem sajnos kimaradt a Süss Fel Napos produkció 2006-ban.

A következő két számról is hasonló magaslatokban tudnék csak ömlengeni, amitől most inkább eltekintek. „No one To Pull Me under, This time i’m Pulling Through” Emlékezetes énektémák, sorok, beindító zenei alapok, meghökkentő megoldások. Igaz ami igaz, a vége felé már kissé kiismerhetővé válnak ezek az extrém váltások, dalszerkezetek, folyamatos breakdown-ok, amikkel operál a banda, de ez legyen a legkisebb baj, amíg ilyen átütő erővel teszik mindezt. Az tény, hogy azért kellett időt hagyni az albumnak annak idején, hogy végül a szívembe zárjam, de még ennyi idő elteltével is 24/7 bent tud ragadni a lejátszóban hosszú időre, katarzist okozva az ezredik hallgatás után is. És ahogy anno a PTW Opposite lemeze kapcsán is kijelentettem, ez tesz egy klasszikust igazán klasszikussá és időtlenné.

Van szerencsém azonban bejelenteni, hogy még bőven van mire rácsodálkozni, van min elmélkedni. A Serenading This Dead Horse tökéletesen eleget tesz az általam támasztott emelkedett elvárásoknak az utolsó számokkal kapcsolatban. Ebben a dalban találjuk nem csak a RN, de alighanem a breakdown-ok világtörténetének is legszebb, legjobb, leghatásosabb breakdown-ját! (Törékeny értéktárgyakat érdemes biztonságos távolságba helyezni a környezetben a nóta hallgatása közben.)
A dal szövege pedig az egész hc scene létével kapcsolatban érzett aggodalmat valamint erős önkritikát is kifejez.
Előbbire jó példa a „Meaningless words form meaningless sentences

Where is the message? Or the progress?” szövegrészlet, utóbbira pedig Pete saját szavai, miszerint sokkal fontosabb dolgokról is lehet énekelni, mint hogy milyen jól nézel ki piros ruhában. (Ez egy utalás a banda előző lemezére, amivel a frontember saját elmondása szerint tökéletesen elégedetlenek.)

4 percnyi időt engedélyez a Remembering Never legénysége, hogy mindenki összeszedje magát, felkösse a gatyát, mert a szünetet követően egy hurrikán pusztító erejével robbannak vissza az éterbe a Pantera Strength Beyond Strength örökzöldjével, ami egyrészt már csak a szövege miatt is remekül passzol a bandához. Minden valószínűség szerint ezt meghallva még a legnagyobb és legszigorúbb Pantera fanok is elégedetten csettintenek, hogy na ez már igen! De, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, a legvégét megfejelik még egy Domination-féle breakdown outróval.

…huh…

Körülbelül ennyi volt a reakcióm, amikor legelőször értem az album végére, és nagyon sokszor még a mai napig is csak ennyit tudok mondani. A végső pontozásnál pedig engedjetek meg egy kis elfogultságot, mivel a WACDF nálam nagyon nagy alapmű. Kétségkívül egy zseniális lemez, amit bármikor elő tudok venni meghallgatni, a hatás pedig minden egyes alkalommal ugyanolyan feltüzelő mint évekkel ezelőtt.

NA EZ ZENE!

10/10