Rekviem egy rémálomért – Mirar: Mare

2024-ben a világunk majdnem minden szegmense az információáradat által megviselt figyelmünk utolsó, még felhasználható részeire hajt – és teszi ezt a végletekig elmenő szélsőségekkel. Legyen szó akár politikai legkörről, nemi szerepekről, öltözködésről vagy épp zenéről, azon belül is a minket leginkább foglalkoztató extrém alműfajról, amiben már szinte mindennapossá váltak a röfögő, hörgő, az emberi hangra távolról sem hasonlító vokáltechnikák, a földkéreg alá hangolt gitárok, a produkciót illető teljes modernizáció, összességében pedig a hallgató maximális elborzasztására való törekvés.

Ezért aztán nem is nagyon tudtam hova tenni az elmúlt hetekben a videós és egyéb platformokon feltűnő (általában reagálós) tartalmakat, miszerint itt a világ legsúlyosabb zenéje. Micsoda? Már megint? Nyilván a zenei súly abszolút szubjektív fogalom, valakinek már a Slipknot is túl durva, mások meg simán ásítoznak az Infant Annihilator hallatán. A lényeg, hogy ha hallottál már mondjuk Sunn O)))-t, Anaal Nathrakhot vagy akár Nile-t, az ingerküszöböd szinte megugorhatatlanná válik. Viszont így is motoszkált bennem a kisördög, hogy mi lehet ez a titokzatos zenekar, aminek a bemutatkozó EP-jétől összehugyozta magát a fél metalsajtó. El is indítottam a Mirar első EP-jét, a Mare-t, hogy aztán olyan élményben legyen részem, amire végképp nem számítottam.

Képzeld el, milyen lett volna, ha a 19. században, a romantika időszakában Liszt, Csajkovszkij, Beethoven vagy Wagner az általunk is ismert klasszikus zene helyett olyan torz hangú gitárokra írnak melódiákat, amiken a nullák veszett pengetése várfalakat rombolt volna le.

Ez most így valószínűleg baromira extrém definíciónak érződik, pedig a Mirar szinte majdnem pontosan ezt az érzést kívánja átadni. A zenekar nagy pozitívuma még, hogy eléggé titokzatosak, nem sok információ lelhető fel róluk az interneten, állítólag egy francia-norvég kollaborációról van szó, mindössze két(!) arc előadásában. Ez azért is jó, mert így tényleg lehet csak a zenéről beszélni, plusz még ének sincs, úgyhogy tényleg minden a képzeletünkre van hagyva. Az pedig akad itt bőven, mármint interpretálásra váró hallgatnivaló. Illetve ott van még a borító is, ami Caravaggio festménye arról, ahogy Judith lefejezi Holofernest, és ez már önmagában is kibaszottul metal.

A Mare (ami franciául többek közt tavacskát jelent) alap felütése az olyan észak-európai djent-bandák hangzásából eredeztethető, mint a Humanity’s Last Breath vagy a Vildhjarta. Akik ismerik ezeket a zenekarokat, azok tudhatják, hogy a skandináv arcok valamiért nagyon élik ezt a minél több húros, minél faszig hangoltabb, süvítő, vinnyogó, porlasztó soundot, amit jóformán csak a „thall” jelzővel illetnek. Ehhez jön még hozzá jócskán elektronika, és a produkcióról szinte üvölt, hogy a harmadik, a negyedik, az ötödik tag, de még a furgonsofőr Laci és a mörcsös Sanyi is a laptop volt. Ami persze nem baj, nem fogok a modern technológia modern(!) zenében történő megjelenéséről vitát folytatni a „pózer/nem pózer” tengelyen, mint ahogy azt felnőtt, profi zenészek is teszik, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a Mirar miben különbözik az eddig hallottaktól, vagy épp a felsorolt bandáktól. Nos, leginkább abban, hogy

nemcsak esztétikájában hangsúlyozza ki ezt a két évszázaddal ezelőtti korszakot, de olyan, mintha a Diótörő vagy a Requiem melódiáit próbálnák rekreálni gitárokkal és dobbal.

Az eredmény pedig letaglózó, zavarba ejtő, már-már félelmetes, és furcsa módon roppantul frissnek is hat.

Az anyagot nyitó Rachma baljós zongoraszóval indít, ami már önmagában is kiváló atmoszférateremtő, aztán nagyjából fél perc után becsapódnak a gitárok, és nem árulok el túl nagy zsákbamacskát azzal, hogy itt ők kapják a legnagyobb rivaldafényt. Megy is a hajlítás, a torzítás, a furcsa akkordok és a még furcsább skálák, szabályosan felsírva könyörögnek az életükért a hangszerek, amik egészen biztosan minimum 15 húrral többel rendelkeznek annál, amit én képzelek nekik – már csak a lejátszott hangok garmadája alapján. Középtempós captatás, statikus zörejek, a háttérben továbbra is duruzsoló billentyűsök, hullámvasútként cikázó szólamok, ambient passzázsok, egészen lélegzetelállító az élmény – úgy nagyjából tíz percig. Hiába az elképesztő sound, meg a tény, hogy „csak” egy félórás kiadványról beszélünk, ez a kíméletlen aprítás és az öncélúnak ható figcsizés hosszútávon a legedzettebb füleket is leterhelné.

Szerencsére erre a Mirar dinamikus duója is mindig pont időben érez rá, és tele is tűzdelik a cuccot mindenféle elborult agyamentséggel, amik nemhogy nem hagyják elkalandozni a figyelmedet az Insta-feededre, de olyan kiélezett pengékkel vértezik fel a nyaktiló-maratont, hogy fej tényleg nem marad a helyén. Ilyen példának okáért a Rose Bonbon lüktető lezárása, a Hestehovban hallható szónikus armageddon – amitől a ‘Prodigy Firestarterje konkrét erdőtüzet okozott volna -, a Frankába beleszuszakolt már-már illegális breakdown, vagy épp az Oslo megbabonázó trance-es duruzsolása, aminek a receptjéért még az Electric Callboy is okkal állna sorba. Természetesen a koronát az audiális genocídiumra a kilencperces záró Couchemar teszi fel, aminek címe az elképzelhető legrosszabb rémálmot jelenti, és pontosan ezt is kapjuk: letérdelés, kivégzés, purgatórium. Minden, amit eddig hallottunk, csak 200%-on. Olyan élmény, amit még az ellenségeimnek se kívánok, de amint véget ért, elindítottam elölről, és plot twist: másodjára sem volt kevésbé megrendítő.

A Mare egy olyan anyag, ami már-már nevetségesen produktív módon használja ki a formanyelvi adottságait. Egy pillanat nem telik el úgy, hogy a szemöldököd ne pörögne keresztül a homlokodon, mint egy Hot Wheels-kisautó a hozzá gyártott pályán, 360 fokos fordulatokat megtéve. A srácok kisajtolnak mindent, amit a progresszív gitárzenéből ki lehet, én az ő helyükben talán egy hajszálnyival befogadhatóbbá tenném a végeredményt, ez ugyanis így, ebben a formában valószínűleg csak egy igen szűk réteget fog elhasaltatni – mondjuk őket rettenetesen! Van egy sanda gyanúm, hogy a Mirar (sajnos) nem mostanában fogja színpadra vinni ezt a produkciót, viszont a Mare mindenképp fel kell, hogy kerüljön az extrém zenei idővonalra, miszerint itt tartott 2024-ben a technika és a tálentum. 8,5/10