Red – Until We Have Faces

Tracklist:

1. Feed the Machine
2. Faceless
3. Lie to Me (Denial)
4. Let It Burn
5. Buried Beneath
6. Not Alone
7. Watch You Crawl
8. The Outside
9. Who We Are
10. Best Is Yet to Come
11. Hymn for the Missing

Hossz: 46:15

Megjelenés: 2011. február 1.

Kiadó: Essential / Sony Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Tennessee államban úgy néz ki tudják mitől döglik a légy, hiszen a mai modern rockmuzsika sok alapvetése innen kerül ki, elég csak napjaink egyik legismertebb rockzenekarára, a Kings Of Leonra, vagy a többszörös Grammy-díjas Skilletre gondolni, akik az utóbbi három lemezük hullámzó színvonala ellenére is egyre ismertebbé válnak. Nincs ezzel másképp a nashville-i Red sem, akik úgy döntöttek, hogy három lemez ide vagy oda, ők egy fikarcnyit sem fognak változtatni, és a képünkbe tolnak egy lehengerlően nagy slágergyűjteményt...

2006-ban tűnt fel a Red neve a zenei palettán, amikor is az End Of Silence nevű debütalbumukkal berobbantak a köztudatba. A nu-metált már csak a paplan alatt szégyenkezve hallgató tinik is új kedvencre lelhettek, hiszen egy merész húzással a 4 évvel azelőtt divatos riffeket hozták újra köztudatba, és írtak egy akkora korongot, amit azóta nagyon kevés banda tudott még csak megközelíteni is minőségileg. A három évre rá érkező Innocence & Instinct már egy megosztó, kevésbé ragadós anyag lett, és sokan még mindig a Linkin Park háttérszelének csúfolták őket, de míg a Linkin Park tavalyi lemeze inkább lett egy álművész popalbum a rosszabb fajtából, addig a Red új anyaga egy kőkemény rocklemez, tele gyönyörű dallamokkal, és fogós témákkal.

Azt persze nem lehet mondani, hogy olyan sokat csiszoltak volna a recepten, de talán ettől lesz az egész olyan ismerős, olyan baráti, és befogadható. Ha egymás után hallgatjuk meg a lemezeiket fel sem tűnik, hogy két szám közt történt 2-3 év ugrás, de mégsem bánjuk ezt, hiszen annyira tapad az egész, hogy lehetetlen haragudni rájuk. Talán csak a kicsit túlcifrázott nyitószámért, a Feed The Machines-ért húzhatjuk a szemöldökünk, mert az ötperces hosszával az album egyik leghosszabb, és legunalmasabb tétele. Persze szinte “kötelező” volt a legkeményebb számmal nyitni, de egy pár percet le lehetett volna faragni belőle. Azonban mielőtt elkezdhetnénk a bosszankodást, máris jön a Faceless, ami elhinti a reményt, hogy lesz itt móka rendesen. Ismerős nu-metálos nyitás, alternatív rockosra vett lágy, és kemény részek, veszettül nagy refrének… ez az egész Until We Have Faces, és ez az egész Red sikerének titka. Egymás után pörögnek a dalok, és nem fárad bele az ember újra és újra meghallgatni őket. A számok tempója majdnem végig ugyanaz, mégsem érződik, hogy egybefolyna, inkább egy olyan egészt alkot, amit a hasonló bandák közül nagyon kevésnél érezni. A lemez másik gyenge pontjának a The Outside-ra keresztelt dalt mondanám, amelyik egy új, keményebb, számukra még ismeretlen területre téved, nem is sikerült a legjobban. Ennek ellensúlyozására ott van az igazi rockhimnuszként működő Who We Are, a fájdalmasan szépre sikerült zárótétel, a Hymn For The Missing, vagy bármelyik sláger a lemezen. A hangzás hibátlan, a vonósok konstans jelenléte egy hatalmas pluszt ad a zenei élményhez. A zenészekre nem lehet panaszunk, a gitáros szekció ügyesen hozza a kötelezőt, viszont egy kicsit hiányoznak az előző lemezen ügyesen előtérbe hozott, a néhol már-már fő dallamot hozó basszusgitár témák. Igazán nagy fejlődést a doboknál éreztem, mint végül kiderült nem véletlenül, hiszen nemrégiben tagcsere történt dobos poszton.

A banda nyíltan vállalja kereszténységét, amely a dalok témáiban is sokszor előjön, azonban egy teljesen laikus számára is élvezhető lesz a legtöbb dalszövegük, hiszen ha az alternatív rock kliséket nem is kerülték el, mégis szerethetőek, és kellően sötétek, illetve befordultak, hogy a hangulatot megtartsák. Egy önmagát kereső ember utazása az egész lemez, ami elég személyes ahhoz, hogy együtt tudjunk élni vele, és ha csak egy kicsit is, de magunkénak érezzük. A minimális hibákat leszámítva az Until We Have Faces majdnem olyan erősre sikeredett, mint a debüt, ez pedig nem kis szó. Hazai – relatíve  – ismeretlenségünk miatt nem nagyon reménykedek, hogy a közeljövőben ellátogatnak hozzánk, de addig is egy kiváló hiánypótló lemez ez az év elejére, amire nem szégyen könnyeket ejteni még az utcán sem.

9/10