Red – Until We Have Faces

2006-ban tűnt fel a Red neve a zenei palettán, amikor is az End Of Silence nevű debütalbumukkal berobbantak a köztudatba. A nu-metált már csak a paplan alatt szégyenkezve hallgató tinik is új kedvencre lelhettek, hiszen egy merész húzással a 4 évvel azelőtt divatos riffeket hozták újra köztudatba, és írtak egy akkora korongot, amit azóta nagyon kevés banda tudott még csak megközelíteni is minőségileg. A három évre rá érkező Innocence & Instinct már egy megosztó, kevésbé ragadós anyag lett, és sokan még mindig a Linkin Park háttérszelének csúfolták őket, de míg a Linkin Park tavalyi lemeze inkább lett egy álművész popalbum a rosszabb fajtából, addig a Red új anyaga egy kőkemény rocklemez, tele gyönyörű dallamokkal, és fogós témákkal.

Azt persze nem lehet mondani, hogy olyan sokat csiszoltak volna a recepten, de talán ettől lesz az egész olyan ismerős, olyan baráti, és befogadható. Ha egymás után hallgatjuk meg a lemezeiket fel sem tűnik, hogy két szám közt történt 2-3 év ugrás, de mégsem bánjuk ezt, hiszen annyira tapad az egész, hogy lehetetlen haragudni rájuk. Talán csak a kicsit túlcifrázott nyitószámért, a Feed The Machines-ért húzhatjuk a szemöldökünk, mert az ötperces hosszával az album egyik leghosszabb, és legunalmasabb tétele. Persze szinte „kötelező” volt a legkeményebb számmal nyitni, de egy pár percet le lehetett volna faragni belőle. Azonban mielőtt elkezdhetnénk a bosszankodást, máris jön a Faceless, ami elhinti a reményt, hogy lesz itt móka rendesen. Ismerős nu-metálos nyitás, alternatív rockosra vett lágy, és kemény részek, veszettül nagy refrének… ez az egész Until We Have Faces, és ez az egész Red sikerének titka. Egymás után pörögnek a dalok, és nem fárad bele az ember újra és újra meghallgatni őket. A számok tempója majdnem végig ugyanaz, mégsem érződik, hogy egybefolyna, inkább egy olyan egészt alkot, amit a hasonló bandák közül nagyon kevésnél érezni. A lemez másik gyenge pontjának a The Outside-ra keresztelt dalt mondanám, amelyik egy új, keményebb, számukra még ismeretlen területre téved, nem is sikerült a legjobban. Ennek ellensúlyozására ott van az igazi rockhimnuszként működő Who We Are, a fájdalmasan szépre sikerült zárótétel, a Hymn For The Missing, vagy bármelyik sláger a lemezen. A hangzás hibátlan, a vonósok konstans jelenléte egy hatalmas pluszt ad a zenei élményhez. A zenészekre nem lehet panaszunk, a gitáros szekció ügyesen hozza a kötelezőt, viszont egy kicsit hiányoznak az előző lemezen ügyesen előtérbe hozott, a néhol már-már fő dallamot hozó basszusgitár témák. Igazán nagy fejlődést a doboknál éreztem, mint végül kiderült nem véletlenül, hiszen nemrégiben tagcsere történt dobos poszton.

A banda nyíltan vállalja kereszténységét, amely a dalok témáiban is sokszor előjön, azonban egy teljesen laikus számára is élvezhető lesz a legtöbb dalszövegük, hiszen ha az alternatív rock kliséket nem is kerülték el, mégis szerethetőek, és kellően sötétek, illetve befordultak, hogy a hangulatot megtartsák. Egy önmagát kereső ember utazása az egész lemez, ami elég személyes ahhoz, hogy együtt tudjunk élni vele, és ha csak egy kicsit is, de magunkénak érezzük. A minimális hibákat leszámítva az Until We Have Faces majdnem olyan erősre sikeredett, mint a debüt, ez pedig nem kis szó. Hazai – relatíve  – ismeretlenségünk miatt nem nagyon reménykedek, hogy a közeljövőben ellátogatnak hozzánk, de addig is egy kiváló hiánypótló lemez ez az év elejére, amire nem szégyen könnyeket ejteni még az utcán sem.

9/10