Red Hot Chili Peppers – Stadium Arcadium

A Red Hot Chili Pepperst gondolom senkinek nem kell bemutatni. Rajongóik milliójával rendelkeznek, az egész világon képesek teltházas koncerteket csinálni, mindezt úgy, hogy a rajongóik prosztóbb részének fel sem tűnt hogy időközben stílust váltottak.

Megmondom én az őszintét: a One Hot Minute albumaik funky-s, néhol hip hopos dolgaival a mai napig úgy vagyok ,hogy vannak kiemelkedően jó számok, de nyújtottak, unalmasak, egysíkúak voltak számomra (az első lemezekről nem tennék említést, feleslegesek). Aztán az említett albummal ráléptek a helyes útra – először is bevették Dave Navarro-t (gyk: Jane’s Addiction) az akkor még helyenként teljesen idegesítően gitározó John Frusciante helyett.

A csúfos bukás ellenére is jó az a lemez született, de azért 4 évre eltűntek a szemünk elől, hogy aztán visszavehessék Frusciante-t, elmesélhessék ország-világnak a drogproblémákat és az azok alól való felszabadulást, összeborulhassanak, és kiadják a Californication-t, ami végképp tisztázta: a csapat tovább akar lépni, új szintet akar elérni. Le voltak tisztulva, Antony Kiedis csak akkor használja a szövegköpködését amikor arra valóban szükség van, jól énekel, és Frusciante kiérdemelheti a világ legjobb rosszgitárosa címet: még mindig nem fognak róla iskolát elnevezni, és néhol most is botladozó a játéka (mondjuk lehet hogy jól beszopom és valójában szándékos a dolog), de Flea basszus, és Chad Smith dobja mellé kifejezetten jól szólnak a dolgai.

Az ezutáni By the Way a kommercionális sikerei egyik csúcsára repítette a csapatot, ismét igazi világsztár státuszban tündökölhettek, és nyilvánvalóvá tették: a RHCP mára egy baromi kellemes modern rock banda lett, az átlagosnál jóval feszesebb ritmusszekcióval, és azonnal felismerhető stílussal. Ugorjunk ismét 4 évet az időben, és itt van a csapat talán minden eddiginél komolyabb vállalkozása: a Stadium Arcadium egy dupla album, cd-nként 1-1 órás játékidővel, raádásul tudtommal semmi összekötő kapocs nincs a számok között, ami indokolná a hosszt. Féltem is, mert azért soha nem játszottak ők olyan komplex, sokrétű zenét, hogy 50-60 percnél tovább is fent tudják tartani az érdeklődésemet. A művet felvezető Dani California sem változtatott sokat az elképzelésemen, mi szerint nem ez lesz a kedvenc Chili korongom, pedig ma már azt mondom: baromi jó dal az is, de kicsit fura volt a szokatlanul vastag gitársound, és a basszus hátratolása (a klippet viszont remélem nem kell méltatnom, több mint zseniális).

Aztán a megjelenés előtt valamivel rávetettem magamat a lemeze, és annyi változott: vegyes érzelmeim vannak az egészről. Egyrészt van 28, többségében teljesen meggyőző slágerünk, az eddigieknél is funkytlanabb megközelítéssel, Kiedis eddigieknél is magabiztosabb, fülbemászóbb dallamaival, de mégsem érzem a jogosságát a Jupiter-nek és a Mars-nak. Pláne ha azt nézem, hogy ha a két korong legfaszányosabb számait (pl: Dani California, Snow, Stadium Arcadium, Slow Cheetah, Hump De Bump, DESECRATION SMILE, Tell Me Baby, Make You Feel Better) összeválogatták volna egyre, a történelem legjobb Red Hot Chili Peppers albumát kaptuk volna meg, ami talán évtizedek múlva is hivatkozási alapként szolgált volna a tökéletes mainstream rock lemezek között. Azért ez így elég kecsegtető. Ugyanakkor az a baj, hogy azok a számok, amiket mondjuk lehagynék sem színvonaltalanok egyáltalán, sőt, kijelenthető, hogy mindegyik végletekig élvezetes szerzemény. Csak egyszerre sok.

Na meg így is van két albumnyi, szokásosan szintes, mondhatni vérbeli RHCP számot, amiket lehet önálló lemezként is felfogni. Csak én jó zenebuzi lévén nem a hosszat, hanem a minél magasabb színvonalat tartom fontosnak. Azért illik meghallgatni, sőt, illik szeretni is. Én márpedig illedelmes ember vagyok.