Habár a Real Lies időszámításának kezdetét valójában 2000-re tehetjük, a zenekar a 2007-es Wulfgang címet viselő demo anyaggal került a köztudatba, eleinte és elsősorban persze kisvárosukban, Szegeden és környékén. Az elmúlt évek során számos tagcserét is megért csapat – az alapító tagok sorait erősítette többek között a jelenleg az Angertea zenekar basszusgitárosaként funkcionáló Peralta Miguel is – immáron koncertek garmadával a háta mögött, a Tenorman elnevezésű kislemezzel kezdte az idei évet.
Az már az első végighallgatás után nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlt két év nem a semmittevés jegyében múlt el, tudniillik, összevetve a fentebb említett Wulfgang négy felvételével, a Tenorman egy sokkal progresszívabb, összetettebb és érettebb képet ad róluk. Azt talán mondanom sem kell, hogy rutinosság terén jelentős fejlődés érhető tetten, de ami igazán fontos, hogy az új dalok sokkal kreatívabbak, érzelemgazdagabbak elődeiknél.
Változást jelent az is, hogy a kezdeti határozatlanság lezárásaképpen a magyar szövegek mellett kötelezte el magát a banda, illetve ehhez kapcsolódóan az, hogy a korábbi angol nyelvű dalok énektémáiért felelős Szabó Attila immáron kizárólag gitárosként tevékenykedik. Változatlanul jelentős azonban Papdi Csaba hatásos és utánozhatatlan dobolása, valamint Nagy Gergely basszustémái, amelyek oroszlánrészt vállalnak a végső hangzás megteremtésében: ebben a progresszív mentalitással átitatott, a grunge nagy neveit idéző, pszichedelikus elemekkel tarkított, illetve némi stoner-hatást felmutató kavalkádban.
Az új korong dalszövegeivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Alapvetően tetszenek, sőt, sok helyen alkot az „
ötletgazda”,
Váczi Balázs olyan jelentéstöbbletet magában hordozó szerkezetet, ami valósággal örökérvényűvé teszi a dalokat. A negatívumot számomra az egynémely sorban felfedezhető kidolgozatlan, vagy oda nem illő (a dallamra nem passzoló) szóösszetételek jelentik.
Az album gerincét képző dalok mellett helyet kap egy hihetetlenül rövid
intermezzo is (találd ki, mi a címe!), amely tulajdonképpen a
Holdlemente gitártémája, amit Váczi Balázs dúdolt fel telefonra egy baráti sörözés hevében, vájt fülűek észrevehetik a különbséget a közvetlenül utána következő végleges verzió és a rögtönzött változat között. De ne siessünk ennyire előre, nézzük sorban a felvételeket!
A
Kamionpuszi a Tenorman legzajosabb és legagresszívabb tétele, de még mielőtt bárki is levonná azt a következtetést, hogy mint ilyen, csakis könnyen értelmezhető, egyszerű darab lehet, gyorsan hozzáteszem, hogy a srácok kellő időben tűzdelik tele technikás belassulásokkal, zajos elszállással, amelyben a két gitáros fantáziája szabadon szárnyal a zene hullámhosszán.
Nagyjából ezen a vonalon halad tovább a
Mechanikus Keringő is, amiből azonban kihallható enyhe orientáltság a pszichedelikus rockzenék felé is; ezt a szakaszt zárja le az
Új Hús. A törést a fentebb már említett
Intermezzo hozza, az utána következő
Holdlemente egyedül alkotja a korong második szakaszát, hiszen egy újabb átvezetés a
Tücskölés, ami egy nyári estét idéz (stílusosan) a Tisza-parton (amennyiben a hallgató hajlandó alávetni magát egy ilyesféle asszociációnak).
Némiképp kilóg a sorból a
Zárszó, amely egy szál gitár adja az alapot Balázs személyes tartalommal bíró szövege, énektémája alá. Mindenképpen az albumon a helye, igazából ezzel válik kerek egésszé a Tenorman, valamint egy olyan érzelmi többlettel toldja meg a dalokat, ami felülírja a korábban alkotott képet, és természetesen még pozitívabb irányba mozdítja azt.
Mindezt tetőzi, hogy ismét zseniális munkát végzett hangmérnökként
Vári Gábor (
Dystopia), akinek nevéhez köthető mind az anyag rögzítése, mind a kész felvételek keverése. Kislemezként az egyik legkidolgozottabb munka ez, amivel az utóbbi időben találkoztam; a Real Lies lassan, de magabiztosan lépdel előre (nem egy tehetségkutatón is szép helyezést értek el). Ezek után arra vagyok igazán kíváncsi - és remélem hamarosan eme eseménynek is tanúja lehetek -, mit tesz le a négyes az asztalra, ha egy nagylemezzel rukkol elő.
8/10
