Queens of the Stone Age – …Like Clockwork

Utólag megítélve az elmúlt évek szélcsendje abszolút jót tett a Queens of the Stone Age tekintélyének, a kétezerhetes Era Vulgaris száguldásához képest most egy jóval részletesebben megkomponált rapszódikus művet kapunk, hamisítatlan energiával és minden eddiginél több vendégzenésszel. Aki azonban hatásvadász sztárparádét várt a …Like Clockworktől azt ki kell ábrándítanom. A közreműködők lényegében másodhegedűsként vannak jelen, (kivéve persze az szerethetően hiperaktív Dave Grohlt, aki három dal kivételével ismét az egész lemezt feldobolta) feltűnésük csupán hab a tortán, védjegyük ugyan fellelhető az egyes nótákon, de azok már alapjaiban elég erősek ahhoz, hogy akár nélkülük is megállnák a helyüket. Mi sem szemlélteti ezt jobban, minthogy Homme saját feleségét, a The Distillers Brody Dallejét lényegében beállítja háttérénekesnek, de a kultikus Nine Inch Nails-főnök Trent Reznor (aki saját zenekarában legalább akkora, ha nem nagyobb diktátor, mint Josh a ’Stone Age esetében) sem kap több szerepet a mikrofon mögött egy-két sornál.

A lemez egyetlen hiányossága talán az, hogy bár a dalok minden eddiginél változatosabbak és ezúttal egy fölöslegesen elnyújtott, átugornivaló tétel sem kapott helyet a kiadványon (a hatperces I Appear Missing közben sem fogunk ásítani), de a korábbi anyagaikra jellemző történetmesélés és koncepció most elmarad. Ezt ellensúlyozza és teszi fellelhetetlenné a számok páratlan szerkesztése, hisz az egyes dalok eleje és vége olyan mesterien van összefésülve, hogy a hallgatónak szinte fel sem tűnik a hullámzó hangvétel. A zenekarnak így sikerült elérnie, karrierük során talán először, hogy a …Like Clockwork szerzeményei darabonként is tudjanak akkora katarzist okozni, mint a lemez egésze. Mi kellett ahhoz, hogy mindez bekövetkezzen? Josh Homme már nem az az öntelt suhanc, akit megismertünk, az évek során alaposan megkomolyodott és nem csak zeneszerzői képességeit fejlesztette tökélyre, de dalszövegei most minden eddiginél önelemzőbbek, a hedonista szószátyár szerepét végleg felváltja az érett családfő képe (kivéve az If I Had a Tailt, ahol régi szexista önmaga köszön vissza).

A Queens of the Stone Age legjobb lemezével van dolgunk? Nem, azt azért nem mondanám. A legkiforrottabbal? Természetesen! Kijelenthetjük, a zenekar felfokozott elvárásokat kielégítő visszatérése jó eséllyel pályázhat az év legjobbjának járó elismerésre. Őszintén reménykedünk, hogy ezen megjelenést nem követi majd újabb több mint félévtizedes alkotói válság és Josh Homme kőkorszaki királynői mihamarább megörvendeztetnek minket hasonlóan emlékezetes kiadványokkal. 9/10