Pure Love – Anthems

A társakat mondjuk egy viszonylag túlzó kifejezés, mert hivatalosan mindössze Jim Carroll gitáros még a banda tagja, aki többek között a The Hope Conspiracy, és a rövidéletű, ám annál mélyebb nyomot maga után hagyó The Suicide File-ban is gitározott. Élőben pedig Jared Shavelson püföli a dobokat, aki egyébként többek között a Paint it Black ritmusszekciójának oszlopos tagja. Az első kislemezes dal majdnem egy évvel azután jelent meg, hogy kiderült az új banda terve: a Bury My Bones-ból világossá vált, hogy Frank mennyire távolodott el korábbi bandájának irányvonalától, legalábbis az „I’m so sick of singing about hate, it’s never gonna make a change / It breaks me down bit by bit, keep me steadily feeling sick” sorok erről tesznek tanúbizonyságot. Ezenkívül már tényleg csak az okozott nagyobb meglepetést, hogy Carter tényleg megtanult énekelni – hol van már az artikulálatlanul krákogó, dühös kis vörhenyes? Az Anthems-re keresztelt bemutatkozó nagylemez a legkisebb erőlködés nélkül képes hozni a lazábbnál lazább rock’n’roll dalokat. A zenei merítés eléggé széles skálán mozog, a nyitó She akár bármelyik Oasis albumra felférne, míg az album talán legnagyobb slágere egy nem kicsit a kései Green Day-re hajazó dal, a Handsome Devils Club. Első hallgatásra tényleg szinte minden dalhoz köthetünk egy másik bandát/előadót, az énektémákra figyelve könnyedén beugorhat Springsteen, Bono, vagy akár Morrissey neve is. Ezt olvasva talán nem tűnik túl csábítónak ez a korong, mert úgy tűnhet, mintha mindent szépen összeloptak volna, és a hozott anyagból gyúrták volna össze a lemezt, de a mai világban már az is nagy dolognak számít, ha minden építőelemet a megfelelő helyre sikerül rakni, és erre tökéletes bizonyíték az Anthems, hiszen az égvilágon semmi újdonságot nem tartalmaz, mégis egy rendkívül erős pop-rock lemez lett, egészen hihetetlenül fogós slágerekkel felvértezve. 8/10