PsyOpus – Our Puzzling Encounters Considered

Tracklist:

01. The Pig Keepers Daughter (3:34)
02. 2 (4:00)
03. Scissor Fuck Paper Doll (3:36)
04. Whore Meet Liar (1:54)
05. Insects (3:16)
06. Imogen's Puzzle Pt. 2 (4:25)
07. Play Some Skynyrd (0:32)
08. Kill Us (4:52)
09. Siobhan's Song (6:43)
10. Happy Valentine's Day (3:11)
11. Our Puzzling Encounters Considered (1:55)
12. Untitled Track (0:06)
13. Untitled Track (27:54)

Hossz: 65:58

Megjelenés: 2007. február 20.

Kiadó: Metal Blade Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Körülbelül úgy érzem most magam, mint Jaguár Mancs, mikor a dzsungelbéli otthonából elhurcolva először láthatja saját szemével a hatalmas piramisokat: csodálattal elegy szent borzadállyal viseltetek Amerika legújabb rettenete, a Rochester-i (New York) PsyOpus második lemeze iránt. Őrület, brutalitás, az ép elmédet pengeéles hangokkal felszántó orkán, jazz, grindcore dobtémák, üvöltés, hörgés, üveghangok, ismét jazz-es futamok, sikolyok, idegborzoló effektek, stop-and-go dalszerkezetek, kifordult progresszivitás. Ezeket mind gyúrd egybe. A mathcore csapatok összességével ellentétben náluk a jazz nem a breakdown-ok közti rövidke pihentető, kötelező maszatolgatás a hangszerek nyakán, „mivel a dillinger-ben is van ilyen”, náluk a jazzes játék a dalok alapja, a szinte követhetetlen témák megcsavart interpretálása az eszköze zenei impressziójuknak. Ortodoxabb nézőpontból muzikális portréjukat jól lefesthetjük a következő hasonlattal: végy egy rakás dallamtalan, vijjogó-sikoltó húrnyüvő „szléjeres” gitárszólót, a sávokat vagdald szét ollóval, random módon ragasztgasd össze, tedd rá grind-os dobokra, tégy hozzá extrém üvöltözést, és kész is. Itt bizony a hagyományos riffelés az, amivel csak elvétve, egy-egy rövid részben találkozhatsz, Christopher “Arpmandude” Arp, nemhiába nyerte meg a 2001-es „a Limp Bizkit gitárost keres” játék Rochester-i fordulóját; iszonyat dolgokat varázsol össze a dalokban Greg Herman technikás dobolására. Ugyan néhány helyen, (főleg fülhallgatóval jön ki) mint arra tanult kollégám, és kedves barátom felhívta figyelmem, hallani, hogy két gitárral lett felvéve a dolog, akkor is csak a virtuóz jelzővel közelíthető gitármunka szempontjából a lemez. Ha hasonlítanom kellene valamihez, esetleg lehetne említeni a Dillinger-t, Mr. Bungle-t, esetleg a Meshuggah-t (bár ennél kevésbé metalosak); de ezt tényleg inkább hallani kell.

Érdekes momentum, hogy látatlanban is arra tippelt nem egy ismerősöm, hogy ez a banda nem származhat máshonnan, csakis az Atlanti-pocsolyán túlról; szerény véleményem is arrafelé tendál, hogy ezt a zenét nem játszhatja ilyen szinten európai, vagy bármilyen más nemzetiségű csapat, úgy, hogy az ennyire intenzív, feszes, mindemellett még szórakoztató is legyen; épp úgy, ahogy épkézláb Black Metal csapat sem jöhet máshonnan, csakis északról-Európából. Az USA az a hely, ahol a mindennapos frusztráció, a mai társadalom minden szennye olyan szintre jutott napjainkra, hogy a legerősebb gátakat is áttöri már, és nagyon drasztikus módon kívánkozik felszínre minden téren. Törvényszerű, hogy ez beférkőzik a zenébe is, és valahol az is érződik, hogy mondjuk öt-hat évvel ezelőtt nem születhetett volna meg egy ilyen korong. Félreértés ne essék, durva zenék eddig is voltak, nemcsak az USA-ban, de a Psyopust, ezt a minden ízében a végletekig extrém zenét hallani kell, hogy értsd, mit próbálok gyatra szókincsemmel megfogalmazni. Mindjárt az első tracknél (The Pig Keeper’s Daughter) eldől, hogy tovább hallgatod-e a CD-t, vagy irtózva hajítod ki az ablakon Arpmandude játéka, Fred DeCoste tekergő basszusa, és Adam Frappoli brutális, “in your face” típusú vokalizálása hallatán. Pedig ez a – valódi disznóröfögéssel is megturbózott – tétel sokadik hallgatás után beérik, és rájössz, hogy ez tulajdonképp egy progresszív dal, csak el kell vonatkoztatni a mai „progresszív”-nek nevezett bandáktól.

„Like A cherub tramping through perverted lather
There walks the orphan sold as my alluring daughter
Suck the pig, Suck the pig , Suck the pig”.

Azt minden valamirevaló vidéki illetőséggel rendelkező személy tudja, hogy a disznó egyike a létező legtisztább állatoknak; így a brutális, őrült témakavalkádban felbukkanó kedélyes röfögés hirdeti, hogy a mai világ irracionális, érdekközpontú perc-embereinek üvöltő forgatagában is feltűnik a tisztaság, a nemes lélek vékonyka angyaltrillája, de a harcban elmossa Frappoli tuskó üvöltése, ami itt az eredendő rosszat szimbolizálja. A dal közepén ismét visszatérő kedves malachangokra érkező szenvedélyes női nyögdécselés máris asszociálni engedi a fogékony lelkeket az ártatlan ösztön, a szexualitás témakörére, ekképpen, egy roppant eredeti metafora képében a Psyopus fennen hirdeti a szeretet, mint a mai világ egyetlen tiszta értéke egyeduralkodását. Főleg, hogy, – mint minden valamirevaló mesében (a 3-as szám!) – a dal végén harmadszor is visszatér a bájos cocacsalád beszélgetése, ami dogmatikus kijelentése azon ténynek, hogy miután elhalnak a harcok, elcsendesedik a szimbolikus csatatér, a szeretet győzedelmeskedik, minden akadályon keresztül. És még mondják, hogy ez a stílus csak öncélú, értelmetlen zajongás. Hát. A dalok mind-mind egy hónapnyi elemzés tárgyai lehetnének egy jazz-konzíliumon, annyi ötlet, váltás, fricska van bennük, hogy garantáltan nem fogod kiismerni a CD-t egy-két hallgatás után. Fogódzó gyanánt, kiemelném a „Whore Meet Liar”-t, melyben egy vagány ifjú hölgy is vendégénekel, ez egy rövidebb, de ütős tétel, vagy a „Shiobanis Song”, ami egy szép (!) jazz/akusztikus dal. Semmi fenyegető hangulata nincs, ellenben nagyon zenei kompozíció, témái úgy fonódnak egybe, mint a „Magyar Népmesék” című rajzfilmsorozat elején a virágfüzér, hallgatása közben aranyos táncoló macik elevenedtek meg előttem, mint egy mesevilágban. A következő dalban visszatér a komplex pusztítás, az extrém, hallójáratot tépázó témák, és az üvöltés, jelezve, hogy vége a pihenésnek. Azért igazán jó dolga van odaát a tengerentúlon egy zenerajongónak. Különösebb erőfeszítés nélkül kifoghatnak mondjuk egy Psyopus, Job For A Cowboy, Daath turnét, bár megnézném, az USA-ban a karategárda mit művelne egy Psyopus koncerten, szelíden megmosolyognám a tétovázó emberkéket, mire meglendítik a lábukat egy Chuck Norris-féle fordulásos körrúgásra, egy irtó beindulós rész hallatán, a zene közben már teljesen máshol jár; élvezet lenne látni a tanácstalanul pislogó, diszharmonikusan összevissza rángatózó fanokat, de lehet ez csak az én elképzelésem, és egy elegáns huszárvágással megoldanák ezt is. Szóval jó lenne látni, hogy működik a Psyopus-gépezet élőben. A dalokat, embert próbáló feladat lenne részletesen kivesézni, nem is tenném; nem szaporítom tovább a karaktereket. Összegzésként, ha valami igazán extrémre vágysz, itt nem tévedhetsz. Nálam zseniális.